Hétfő éjszaka a macedón híradók stábjai a szkopjei Pitu Guli utcában táboroztak le, pedig sejthették, hogy nagy látványosság nem várható: Szerbia követségének este is sötét ablakait mutatták a tévében. Belgrád ugyanis hirtelen lépéssel hazahívta szkopjei követsége minden munkatársát, úgymond „konzultációra”.

A lépésnek semmilyen előszele nem volt. Az újkori macedón–szerb kapcsolatok mindig kiegyensúlyozottak voltak, Macedónia – ellentétben Horvátországgal vagy Boszniával – annak idején teljesen békésen vált ki a szerbek dominálta Jugoszláviából, és balkanológus legyen a talpán, aki különösebb hirigre emlékezne a két ország között. A legemlékezetesebb civódás arról szólt, hogy a macedón ortodox pátriárka önálló-e, vagy pedig a belgrádi pátriárka alá tartozik. Bármennyire is közel áll(t) az egyház a Balkán politikusaihoz, azért ez az alapvetően egyházi kérdés sosem vezetett diplomáciai feszültségekhez.

Belgrád viszont korábban egyszer már élt a diplomaták hazarendelésével: 2008 kora tavaszán, miután Koszovó kikiáltotta függetlenségét. A Koszovó állami létét elfogadó országokból nagy dérrel-dúrral távoztak a nagykövetek (így Budapestről is, miután Magyarország az elsők között ismerte el Koszovó önállóságát), de csak azért, hogy rövid időn belül szépen csendesen visszatérjenek állomáshelyükre.

A mostani lépés hátterében is Koszovó lehet. A konkrét ügy – ahogy a hírügynökségi elemzők idejekorán, minden hivatalos bejelentés előtt sejteni engedték – az a feltételezés, miszerint Macedónia álláspontja megváltozhat Koszovó UNESCO-tagságával kapcsolatban.

Koszovót az ENSZ tagállamainak valamivel több mint a fele elismeri önálló államként. A Biztonsági Tanácsban Oroszország és Kína áll Szerbia pártján, de az EU öt tagállama számára sem létezik független Koszovó (Szlovákia, Románia, Görögország, Ciprus és Spanyolország). Szerbia arra játszik, hogy minél több ENSZ-tagállamot tartson vissza az elismeréstől – többnyire az USA ellenfeleit. Különösen fontos a számára, hogy a nemzetközi szervezeteken keresztül Koszovó ne szivároghasson be az ENSZ-be. Eddig döntetlenre áll a meccs. Koszovónak nagy győzelem volt, hogy néhány sportszövetség felvette tagjai sorába, például az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA.  Az EB-selejtezőket tavaly ősszel jól is kezdte Koszovó válogatottja, idegenben döntetlent játszott Finnországgal, igaz, aztán sorozatban ötször kapott ki, Pristinában például egy sima hatost kapott Horvátországtól.

Az ENSZ Biztonsági tanácsának gyűlése Koszovó ügyében. Ivica Dacic szerb külügyminiszter felszólalása

AFP / EuropaNewswire / Luiz Rampelotto

A másik szimbolikus fontosságú szervezet, az UNESCO azonban eddig nem vette fel tagként Koszovót. Koszovó UNESCO tagsága azért szimbolikus Belgrád számára, mert az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete felügyeli – egyebek között – a kulturális örökség védelmét. És ezen a területen a szerbeknek elég komoly panaszai lehetnek a koszovóiak, pontosabban az ország lakosságának bő 90 százalékát kitevő albánok ellen. Az ősi, sok esetben a XIV., XV. században alapított és ma is működő szerb kolostorok nemcsak az 1999-es háborút megelőző koszovói függetlenségi gerillaháborúban számítottak célpontnak, hanem azóta is szinte folyamatosan. Amikor 2004. március 17-én szerbellenes zavargások törtek ki Koszovóban, az albán zászlók alatt vonuló tömeg szinte egy időben támadott meg több fontos szerb kulturális emléket – az ENSZ békefenntartóinak és a nemzetközi hírügynökségek kameráinak jelenlétében. A KFOR csak a szerzeteseket evakuálta, az épületek kifosztását, megszentségtelenítését, lerombolását nem volt képes megakadályozni. Koszovó tagságát az UNESCO-ban tehát nemcsak a szokásos „nehogy már jó legyen nekik” elv miatt ellenzik a szerbek, hanem ez esetben valós sérelmeik is vannak.

Koszovó 2015-ben már pályázott az UNESCO-tagságra, de akkor a szervezet tagállamai nem támogatták a felvételét. A fő probléma a megfelelő törvényi szabályozás hiánya volt. A kulturális örökséget és a vallások együttélését szabályozó törvények elfogadásához a szerb kisebbség politikai erőinek is bólintaniuk kellene, őket azonban – ki hinné? – eddig nem tudták megnyerni az ügynek. A 2015-ös UNESCO-döntéskor ezzel együtt mindössze három tagországon múlt a negatív döntés (a szükséges 95 helyett csak 92 támogatta, 50 ellenezte, 29 pedig tartózkodott), így várható volt, hogy rövid időn belül Koszovó újra próbálkozni fog.

AFP / Koca Sulejmanovic

A sztorinak azonban van még néhány érdekes aspektusa. Az egyik az, hogy Macedóniában a korábbi ellenzék úgy alakíthatott kormányt idén nyár elején, hogy a kb. 25-30 százaléknyi albán kisebbséget képviselő politikai pártokat át tudta csábítani a korábbi kormánykoalícióból. Hogy ennek az akár történelminek is nevezhető átállásnak, amelyet egyébként a távolból (vagy nem is olyan távolból) Tirana is figyelemmel kísért, milyen politikai ára volt, azt eddig nem tudhattuk pontosan. Macedónia két éve még tartózkodott a szavazástól, Zoran Zaev miniszterelnök idén azonban már nem zárta ki, hogy „az EU tagországok többségéhez hasonlóan” szavazzon – ami, függetlenül a koalíciós megállapodástól, semmiképp sem logikátlan, ha egyszer Macedónia első számú deklarált külpolitikai célja az EU-csatlakozás. 

A másik aspektus viszont a szerb manipuláció lehetőségét veszi figyelembe. A nyári politikai uborkaszezont Aleksandar Vučić miniszterelnökből lett választott államfő nagyszabású koszovói megbékélési terv belengetésével nyitotta meg, amivel be is kasszírozta a piros pontot Brüsszeltől. Ha a választói visszajelzések szerint túl messzire ment volna, egy kiadós koszovózás és/vagy macedónozás most éppenséggel jól jöhet a ratingjének, amelyre Vučić mindenekelőtt kényes. A kormányhoz közeli bulvárlapok egy ideje már durva „leleplezéseket” hoznak le titokzatos albán cselszövésekről, például, hogy albán terroristák azt tervezik, szerb rendőregyenruhában hajtanak végre provokációt a macedón–szerb határ macedón oldalán.

A ma reggeli szerb lapok az UNESCO-szálnál erősebben hangsúlyozzák azokat a „bennfentes értesüléseket,” miszerint a szkopjei szerb követség munkatársait az elmúlt napokban megfigyelték, lehallgatták, sőt, nemcsak a követség munkatársait, hanem rajtuk keresztül a „belgrádi felső vezetés tagjait is,” beleértve magát Vučićot is. A szerb kormány kommunikációjának eddig is eleme volt, hogy magát békés és maximálisan jóhiszemű szereplőként ábrázolja, akinek minden külső körülmény csak ártani akar. Lásd árvíz, lásd migránsválság, lásd a Déli áramlat-vezeték tervének megfúrása, lásd Vučić megdobálása Srebrenicában (amely után törött szárral fityegő szemüvegben turnézta végig a médiát), lásd mindenekelőtt a szervezkedő albán terroristákat (akik korábban már egy Koszovóba tartó szerb személyvonatot is majdnem megkíséreltek felrobbantani), és lásd immár a macedón titkosszolgálatokat, amelyek magát az első számú vezetőt támadják. 

Az semmi esetre sem jó jel, hogy Belgrád drámai, ám meglehetősen nehezen értelmezhető lépései folyamatosan izgalmi állapotban tartják az egész Balkánt.