Minek az alapján kapták az egykori ügynökök fedőneveiket?

Interjú a főnökkel

A kérészéletű Leleplező–Könyvújság 2000/1. számában közölték Tőke Péter főszerkesztő és Bodzabán István főszerkesztő-helyettes interjúját Horváth Józseffel, a III/III főcsoportfőnökség egykori vezetőjével. Ebből közlünk részleteket, amelyek különösen érdekesek az újabb ügynöklista múlt vasárnapi közreadása fényében. Részletek

"A fedőnév használata korántsem magyar sajátosság, a világ minden titkosszolgálatánál a tevékenység alfája és ómegája” - szögezi le az ilyen célzatú névadás rejtelmeit hivatalból ismerő Nagy Lajos, a több évtizedes kémelhárítói múlt után 1990-ben a demokrácia Nemzetbiztonsági Hivatalát is megalapító egykori igazgató. A szakember szerint az erre feljogosított nyomozók vagy az érintett ügynökök éppen a fedőnevek kiválasztásában kaptak viszonylagos szabadságot a szigorú előírásokkal körülbástyázott titkosszolgálati munkában. Az erre vonatkozó parancsok ugyanis csak annyit írtak elő, hogy az ügynöknek legkésőbb a beszervezés aláírásakor fedőnevet kell kapnia.

© Az ügynök élete c. dokumen- tumfilm

A névadást így leginkább valamifajta szokásjog szabályozta. No meg némi, nem túlságosan átláthatatlan furfang. Nagy Lajos erre említi példaként, hogy a hírszerzésnél az angol és amerikai területen dolgozó ügynököket szinte kivétel nélkül franciás hangzású nevekkel ruházták fel, míg a német nyelvterületen működők közös ismertetőjegye az olaszos fedőnév volt. A hazai „hétköznapi beszervezéskor” többnyire az állambiztonsági tisztek tettek javaslatot delikvensük majdani „munkanevére”. Igaz, egy-egy beszervezettnek - mondja Nagy - „szabadságában állt más, neki jobban tetszőt választani”. Kisebb, íratlan szabályok azért voltak: kimagasló történelmi személyiségek nevét például nem illett használni.

Ügynökdosszié

Ügynök, besúgó és tartótiszt - ha részletesen érdekli  az állambiztonsági szervek tevékenysége, lapozzon bele a hvg.hu  által összeállított Ügynök -dossziéba.

Ellenpélda lehet erre a „Pontifex Maximus” fedőnevű ügynök esete. Valószínűtlen ugyanis, hogy a mindenkori pápát megillető címet a tartótiszt adományozta volna - az egyébiránt felszentelt, ám nemcsak az egyházért munkálkodó - papnak. Ha valóban nem tartótiszti szellemességről volt szó, akkor ez ugyanolyan önelnevezés volt, amilyen Csurka Istváné, aki 1993 júliusában megjelentett megvallásában így emlékezett: „Nevet is kellett választanom, amelyen majd jelentek.”

Nagy valószínűséggel állítható viszont az, hogy az 1957-ben letartóztatott s internálásakor beszervezett Szakáts Miklós színész is maga kérte ügynöki fedőnevéül az utóbb valóságosan is eljátszott szerepálmát, a „Cyranót”. Az viszont ma még feltáratlan, miféle ambíciók fűtötték az 1960-as években például a „Laurence Olivier” fedőnevű Csongrád megyei ügynököt, akinek jelentéseiből a III/III-as történelmi olvasókönyv című, 2001-es kötetében tett közzé egy csokrot Kahler Frigyes jogtörténész.

Mindazonáltal ezek jobbára kivételek: az eddig ismertté vált konspiratív ügynöki nevek jelentős része meglehetős belügyéri fantáziátlanságról árulkodik. E nevekből - ügynöki jelentéseik alapján - jó néhány egyházi személyt is azonosított múlt évben megjelent, Állambiztonság című kötetében Kiszely Gábor, a Terror Háza tudományos igazgatója, aki szerint például az 1962-ben a második vatikáni zsinatra kiutazó, 13 fős delegációból tízen szolgáltak két urat. Például a Vigilia akkori főszerkesztője, Mihelics Vid is, aki az igen szürke „Molnár Béla” fedőnevet kapta. Az „ötlet” nyilván úgy született, hogy a vezetéknév első betűje azonos legyen, míg a Béla a második keresztneve volt a két világháború közötti szellemi ellenállás egyik meghatározó alakjának.

Ugyancsak nem nevezhető túl leleményesnek az az állítólag konspirációs hibának is számító megoldás, amikor például egy kamionsofőr a „Szállító”, egy újságíró a „Firkász”, egy költő pedig - alig hihető - a „Költő” nevet kapta. És persze akadtak más „kézenfekvő” megoldások is: Esterházy Mátyás fordító, újságíró - ügynök volta miatt immár kétszeres regényhős - az egykori családi birtokok helyére utaló „Csanádi” névvel gépelte jelentéseit arisztokratatársairól. Pokorni János - a volt Fidesz-elnök apja - a polgári nevével azonos kezdőbetűjű „Pákozdi János” néven írt ügynöki jelentéseket. Hajdú-Bihar megyei lakhelyére utal a magyar irodalom egyik magasan jegyzett alkotójának, Tar Sándornak néhány éve közismertté lett „Hajdu” ügynökneve. Aki furcsa „névazonosságok” áldozata is lett. Az 1956 utáni évtizedekben több mint ötven ügynök adott jelentést ugyanezen konspirációs névvel - állítja Markó György, mindenkit megnyugtatva, hogy „a hetvenes évektől, mikor is gépesítették a fedőnév-nyilvántartást, megritkultak az ilyesfajta zavaró ismétlések”.

A fürkészfantázia valamelyest jobban szárnyalt akkor, amikor az áldozat nem együttműködő ügynök, hanem a megfigyelt célszemély volt. Ilyenkor személyes belügyi érzelmek is felszínre törtek - nem keveset árulva el a „munkaanyaggal” kapcsolatos indulatokról. Amikor például a nyolcvanas évek elején a III/III-as csoportfőnökség bizalmas nyomozást indított a „közösségi lelkiismeret-ébresztést” célul kitűző Szegényeket Támogató Alap (Szeta) ellen, azt „Kéregetők” fedőnévvel rögvest minősítette is. A demokratikus ellenzékről nyitott úgynevezett objektumdosszié pedig az érzékletes „Várakozók” konspirációs címet kapta. Feltehetően azért, mert a csoportra ráállított ügynökök jelentették, hogy „a célszemélyek hosszabb küzdelemre rendezkedtek be”. A szamizdatosokkal szimpatizálók csoportját - amint az Szilágyi Sándornak, az illegális Hétfői Szabadegyetem nyolcvanas évekbeli szervezőjének 1999-ben megjelent dokumentumkötetéből tudható - nemes egyszerűséggel „Ingovány”-nak keresztelték el, míg a népi írók köreinek dossziéi a „Subások”, illetve a harmadik út koncepcióra utaló „Harmadikos” feliratot kapták.

Itt is tetten érhető persze a mindennapok robotrutinja: a már említett Szeta egyik alapítója, Havas Gábor szociológus nyilván Szőlő utcai lakása után kapta a némileg lapos „Szőlős” nevet. Csak kicsit járt jobban Kenedi János, akit - az 1963-ban merénylet áldozatává lett John Kennedy amerikai elnök nevéhez való hasonlósága miatt - „Elnök” fedőnéven tartottak nyilván. Ennek tükrében csillogó játékosság jellemezte a filozófus Bence György - a demokratikus ellenzék kulcsembere - névadását, aki „Kormos” lett az államrendőrségi keresztségben. Nyilván a Volt egyszer egy kemence kezdetű gyermekmondóka főszereplője, egy bizonyos „kis Bence” nyomán. A poharazó Petri György költő pedig a „Pintes” nevet kapta.

Nem kívánva túldimenzionálni a névadás szellemi hátterét, de akár testi adottságokkal való viccelődésnek is felfoghatjuk az idővel célszeméllyé is lett, az 1960-as évektől az ellenzék és a hatalom között libikókázó Csurka István megfigyeltként történő elnevezését. Az akkor kapott „Zsoké” névvel ugyanis talán nem csupán az író gyakori előfordulási helyére, a lóversenypályára, de nem éppen „zsokés” testarányaira is utalni kívántak az ellentétpárban előszeretettel gondolkodó névadók. A nemzetközi tekintélye által némiképp védett Konrád György író keresztapját - mi több: keresztapjait - sem feltétlenül a rokonszenv vezérelte, amikor a korántsem hízelgő „Elvakult”, illetve „Mesterkedő” fedőnevekkel ruházták fel. Még erőteljesebb indulati töltést sejthetünk az 1958-ban halálra, majd kegyelemből végül is életfogytiglanra ítélt Mécs Imre „Bogár”-rá való elnevezésében. A titkosrendőri cinizmusra azonban aligha lehetne pregnánsabb példát találni Pákh Tibor elnevezésénél. A szovjet munkatáborokat, Kádár börtönét egyaránt megjárt „örök ellenzéki” akkor kapta a „Diétás” célszemélynevet, amikor 1980-ban, 56 évesen Lengyelországba vonatozott, hogy részt vegyen egy bebörtönzött lengyel munkás szabadon bocsátásáért indított éhségsztrájkban.

További érdekes történeteket olvashat a szerző, Murányi Gábor A múlt szövedéke – Históriák a megbicsaklott 20. századból című könyvében.