Az én hetem: Krusovszky Dénes odacsap a vírusnak a sonkával
6 perc
2020.04.12. 17:30
Sorozatunkhoz öt írót kértünk fel: írjanak arról, miként élték meg az elmúlt hetet. Egy megkötésünk volt csupán: adunk öt kulcsszót, ezeknek valahol fel kell bukkanniuk ebben a szubjektív visszatekintésben. Ezen a héten Krusovszky Dénesnek a következő szavakból kellett ihletet merítenie: magánhúsvét, érettség, kurzusirodalom, nyugdíjdillemák, államfő.
Magánhúsvét (A kormány és az önkormányzatok döntése nyomán az emberek nagyon szűk körben töltik az ünnepet, és egyelőre fogalmuk sincs, meddig tart ez a zárlat)
Érettség (Rendkívüli helyzetben rendkívüli érettségit tartanak idén. A diákok nagy többsége csak írásbeli vizsgát tesz. A döntés sokakat felháborított, többen úgy vélik, ez hátrányosan érinti őket. A vizsga valójában az oktatási rendszer érettségét is teszteli majd.)
Kurzusirodalom (Müller Cecília minden bizonnyal valami igazán erőset akart mondani a hét egyik tájékoztatóján, és előrukkolt egy Wass Albert idézettel. A szó már itt bennszakadt, az pedig, hogy valójában Márai gondolatáról van szó, már csak hab a tortán.)
Nyugdíjdilemmák (A gazdasági mentőcsomagját bemutató kormányfő előállt a 13. havi nyugdíj visszaépítésének fölöttébb furcsa tervével is. A meghirdetett cél nemesnek látszik, de felsejlik mögötte a szavazatszerzés gyanúja.)
Államfő (Miközben az ország és a világ olyan válsággal küzd, amilyen egyesek szerint a második világháború óta nem volt, Áder János eddig lényegében néma maradt. De az is lehet, hogy csak az ünnepekre tartogatja üzeneteit: március 15. után nagypénteken szólt először az ország lakosságához.)
„Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.”
Wass Albert
Költészet napja volt tegnap, illetve nem volt. Egészen pontosan úgy volt, hogy nem volt, és talán az lenne a legjobb, ha mindig így lenne (mínusz a vírus, ugye). Úgy értem, hogy ha nem akarna mindenki vadabbnál-vadabb ünnepi performanszokat kitalálni, hiszen volt itt már költők futóversenye, főzőbajnoksága, versmaraton, verskoncert, verstánc, ezer gyerek egyszerre szaval, meg az ég tudja még mi nem. Holott a versnek talán az a legjobb, ha csendben, egyedül, nem rohanva, egy félhomályos kis zugba húzódva olvassuk. Hagyjuk békén a verset, please. Idén erre kétségtelenül több lehetőségünk volt, mint valaha, bár ne lett volna, vagyis ne így. Mindenesetre a költészet napja nem múlt el anélkül, hogy a költészet határait ne feszegette volna megint a mi is? Az élet, meg az operatív törzs. De erről még később bővebben is lesz szó.
Ellenben most látom, hogy az új kényszer-divat a nyitott kocsiból, rurálisabb vidékeken úgynevezett pickupból szórt húsvéti áldás. Nem igazán vagyok járatos ezekben az áldásügyi kérdésekben, mifelénk a húsvét mindig is magánhúsvét volt, a szakralitásnak hogy ne mondjam minimumával számolva. Hacsak a céllövölde nem szakrális a maga módján, és hát miért is ne lenne az? Visszatérve a pickup-áldáshoz, tehát, ha ezt így lehet, ahogy látom, út szélére kisorakoztatott díszkosárkákkal, és mellettük elgördülő pappal-pópával, akkor miért nem mindig így csinálják? Elég praktikusnak tűnik, és békeidőkben is sok vesződség lenne megtakarítható vele. De félre ezzel! A sonka, akár áldott, akár áldatlan formában, úgy veszem észre, mégiscsak kikerült az asztalokra mindenhol.