Trianonról még szó sem volt, de más néven is rettegtek tőle

Április második felében Trianon neve egyáltalán nem fordul elő a magyar sajtóban. Ellenben Neuilly-re, Párizs elővárosára 31 találatot is ad az Arcanum. A magyar békedelegáció április közepén átköltözik Neuilly-ből Versailles-ba, de a készülő békénket ekkor még Neuilly-békének szólítja a magyar köznyelv (a nyitóképen a Neuilly-sur-Seine-i városháza, ahol a későbbi, valóban Neuilly-békét kötötték, amely Bulgária Trianonja volt – Wikipédia / Celette / CC BY-SA 3.0).

Április 19-26-a között San Remóban konferenciáztak a győztesek. Jelen volt David Lloyd George angol, Alexandre Millerand francia és Francesco Nitti olasz kormányfő. Magyarország csak az utóbbira számíthatott. Az év elején még Lloyd George is pedzegette, hogy Magyarországgal méltányosabban kellene bánni, de márciusban már más véleményen volt. Lengyelország a bolsevizmus (Oroszország) elleni harcában való magyar részvétel fejében támogatta volna a Felvidék tekintetében Magyarországot, de ez a harc ezekben a hónapokban már és még nem dúlt, és Lengyelország egyébként sem sokat számított.

Az Egyesült Államok kongreszusában elhangzottak olyan vélemények, hogy a bolsevizmus elleni harc érdekében feltétlenül változtatni kell a békeszerződés tervezetén, és meg kell erősíteni Magyarország helyzetét, de ezek a hangok sem hallatszottak el San Remóig, ahol egyébként az Oszmán Birodalom felosztása volt a fő téma). A Magyarország számára leghátrányosabb békét legkövetkezetesebben támogató nagy francia mumus, Georges Clemenceau ekkora már éppen megbukott, és utána Maurice Paléologue irányításával megváltozott a francia külpolitika, de az utóbbi is csak a békeszerződés aláírása utáni időszakra, egy esetleges majdani revizió tekintetében tett homályos ígéreteket annál konkrétabb gazdasági előnyök fejében.

Nem maradt más „barátunk”, mint a minapi legnagyobb ellenségünk, amellyel nem egészen két évvel azelőtt még a legborzalmasabb harcokat vívták a magyar katonák Doberdonál és a Piavénál.

A kolozsvári Ellenzék vezércikke Ausztriával példálózott: „Változnak az idők és vele változnak a világviszonylatok. Akik tegnap még ádáz ellenségek voltak, holnap jóbarátok lehetnek és a barátságok éppen igy mulandók. Olaszországban évszázados gyűlölet volt Ausztria iránt... az olasz gyermek az anyatejjel szivta be a bosszú mérgét az egykori elnyomó iránt. Ä háború elején s a háború alatt folyton hangoztatták az olaszok, hogy az osztrákokkal szemben kiengesztelhetetlenek. És Olaszország egy évszázadon át mindig szívesen látta, pártolta és uszította azt, aki Bécsnek és a Habsburgoknak ellensége volt. Ma pedig Nitti és Renner /Ausztria miniszterelnöke – RS/ a legszorosabb barátság szálait szövik.”

Nitti politikailag igen távol állt a magyarországi keresztény-nemzeti kurzustól. Ateista szocialista volt, minden diktatúra ellen fellépett, a kommunizmus és a fasizmus rokonságáról könyvet is írt. 1924-ben elmenekült a fasiszta Olaszországból.

Csak a Népszava emelte ki, hogy honnan is jön az olasz támogatás: „A magyar közvéleménynek tudnia kell azt, hogy Nitti mögött az olasz kamarában mintegy 160 főnyi szocialista képviselőcsoport áll, amely a legerélyesebben szorítja őt arra, hogy igyekezzék érvényt szerezni a berni szocialista kongresszus ama határozatának, amely az elszakított területek sorsát népszavazással kivánja véglegesen nyugvópontra juttatni. /cenzorí törlések.//.../ Mink persze ebben nem bízunk és nem is várunk különös eredményt a békeföltételek enyhítése terén, ki akarjuk azonban emelni ez alkalomból különösen gróf Apponyi Albert és az új külügyminiszter, gróf Teleki Pál többször hangoztatott fölfogását, hogy Magyarország külpolitikájában csak akkor várható megfelelő javulás, ha az ország belpolitikája a nyugati államok demokratikus irányához közelebb hozatik. /.../ Az olasz szocialista párt állásfoglalása azonban bizalommal tölthet el bennünket, és ha most nem is, később ez lesz az a bázis, amelyen keresztül sok sérelem orvosolódhatik a magyar ügy előnyére.”

Mint tudjuk, a fasiszta Olaszország lett az a bázis...

A lerongyolódott Magyarország anyagi helyzetéről április 12-én számolt be a Parlamentben báró Korányi Frigyes pénzügyminiszter: „Leszegényedtünk, tönkrementünk. Egyesek ízléstelenül mutogatják vagyonukat, a valóság azonban szomorú, a munkanélküliség igen nagy és nehezen szüntethető meg, a nyomorúság általános. Szomorúan látjuk, hogy a tüdővész hogyan terjed nemcsak a szegények között, de a jobb körökben is. Gyermekeink satnyák, szomorú dolog, hogy nemcsak gyermekeink, de a felnőttek is a külföld szeretetadományaira szorulnak. Az országot blokád fojtogatja, válságok gyötrik. A legszomorubb az, hogy néhány hazaáruló juttatott minkét abba a helyzetbe, amibe kerültünk. A háború veszteségeit hamarosan kihevertük volna, az ország gyorsan talpra tudott volna állani, azonban jött a forradalom, ez volt romlásunknak a kezdete.

/.../ Jelenleg a paritásos államadósság 57 milliárd koronát tesz ki, ami mai értékben átszámítva, 80 milliárd korona, ennek kamatai 1804 millióra rúgnak. Hozzá kell még számítani ehhez a Károlyi- és a bolsevista-éra 17 milliárd adósságát. Az állam hadihitele 1300 millió korona. Mióta ráléptünk a törvényesség alapjára, az állam 3994 millió korona deficitet szerzett, tehát 500 millióval többet, mint az előbbi kormányok.” (Új Nemzedék, 1920. április 13.) És ehhez jön még a tetemes jóvátétel.

Korányi báró nem bontotta ki a teljes igazságot, amelyet viszont a háborús évek pénzügyminisztere, Teleszky János pár évvel később egy vastag monográfiában a nyilvánosság elé tárt: A magyar költségvetés már a háború előtti években is súlyosan veszteséges volt. 1912-13-ban a költségvetés kiadásai 22 százalékkal haladták meg a bevételeket. Sem Magyarország, sem a Monarchia nem volt felkészülve pénzügyileg és gazdaságilag a háborúra. A háborús kiadásokat 95 százalékban kölcsönökből fedezték. A háborút totálisan felelőtlen pénzügyi konstrukcióban finanszírozták. A lakosság által jegyzett, hatalmas apparátussal propagált hadikölcsön kötvényeit az infláció teljesen elértéktelenítette, nagyon sokan ezért mentek tönkre, ezért rongyolódtak le, ezért éheztek. (L. Mihályi Péter: Miként lett 'bukott állam' Magyarország és ki volt a felelős érte?, Köz-gazdaság, 2019/1.)

A beszedett és felülbélyegzett pénzek felét 1920 áprilisában is államkölcsönként adták vissza.

A külföldi segítség egyik formája az volt, hogy holland családok bevállaltak magyar gyerekeket „fölhízlalásra”. A gyerekek marhavagonban utaztak hízni.

Húsvét vasárnapján a főváros valamennyi templomában, ugyanabban az időben a területi integritásról prédikáltak a papok és gyűjtöttek a menekültek javára. A Területvédő Liga szintén ebből a célből húsvéti tojásokat és jelvényeket árult ilyen szövegekkel: „Bácska, Bánát, Baranya nem lesz másé. Nem, soha!” „Nem lesz szerb s nem lesz román a délvidéki Kánaán!”

(Baranya nem is lett másé. Az 1918 októbere óta szerb megszállás alatt álló vármegye túlnyomó részét Magyarországnak ítélték. Ebbe a megszállók nehezen törődtek bele, de különböző bonyodalmak – utoljára a Baranyai Köztársaság bukása - után 1921-ben Baranya visszatért.)

A lapok tele voltak ilyen hirdetésekkel:

A Borsszem Jankó (1920. április 25.) ezekből már paródiát is csinált: „Fél kiló vaj vételéhez társakat keres 'kúriai biróné'.” 

A gyorsan romló pénzt, akinek volt, igyekezett értékálló tárgyakba menekíteni. Akinek nem volt, mindent pénzzé kellett tennie – az arany- vagy ezüstfogával bezárólag -, hogy túlélje a nehéz időket.

A Kinizsi utcai állami árverési csarnokban naponta Nemzeti Vagyonmentő Vásárt tartottak, amelyekre bárki beadhatta az értéktárgyait, hogy ne kelljen azokat bagóért elkótyavetyélni.

A fehérterror mögött álló reprezentatív fajvédő szervezet, a Magyar Országos Véderő Egylet kincsgyűjtő akciót indított, hogy „aranyon vásárolhassunk élelmet és ruhát az elgyötört magyar társadalomnak”. Az akció érdekében Prohászka Ottokár püspök felhívást bocsátott ki „Aranyat a haza oltárára” címmel: „Nagyban folyik az országban az arany-, ezüst- és drágakőgyüjtés. Egyetlen lappédányban 6—7 ily hirdetést is olvasni. Ugyan mi célból? Biztos, hogy profit célból. Az ország még nem oly rongyos, hogy a nyomor vámszedői le ne szedjenek még róla valamit./.../ Nos, ha a kíméletlen arany- és. ezüstszomj utolsó értékéitől fosztja meg az országot s fel tud még fedezni kincseket, melyekkel uzsoráskodhássék, vajjon ne keresse-e fel a honmentő szeretet a régi gazdagság utolsó maradványait, hogy a felhajtott hideg kinccsel a csőd felé iramodó államnak segítségére siessen s valutánkat alátámassza? Ne tegyen-e meg mindent, hogy kenyeret s élelmet vegyen, melyet a lerongyolódott koronán venni már alig lehet s hogy úgy az adakozók áldozatkészségével, mint az éhség e nagyböjtjébe beállított új élelmiszerrel az elcsigázott nemzedékbe ismét reményt és vigaszt s mindnyájunkba kitartást s bátorságot öntsön?!” (Nemzeti Újság, 1920. április 18.)

Ez Trianon 100. évfordulója alkalmából készülő sorozatunk első darabja:

 A forradalmak bukása után Horthy Miklós egykori ügyvédjét, Dr. Sipőcz Jenőt nevezték ki fővárosi kormánybiztosnak majd főpolgármesternek. Pártjának, a Keresztény Nemzeti Egyesülés pártjának az irányításával ő dolgozta ki a júliusig elhalasztott fővárosi törvényhatósági választásokról szóló törvény tervezetét. Az ő tevékenységét a pártjához közelálló lapban így jellemezték: „A keresztény kurzus a városházán. — Kik a szabadkőműves tanácsnokok? — Dr. Sipócz Jenő főpolgármester-kormánybiztos máris jelentékeny részét váltotta be azoknak a reményeknek, amelyeket a keresztény-párt működéséhez fűzött és erős kézzel nyúlt bele a városházi darázsfészekbe. A kormánybiztosnak az az intenciója, hogy mindenkinek távoznia kell exponált helyéről, aki garinctelenségével, opportunitásával hozzájárult ahhoz, hogy a Károlyi forradalom és a bolsevizmus alatt a városháza központja volt a destruktiv irányzatoknak. Ezért kellett helyéről eltávoznia Városi tanácsnoknak, és ezért kell még helyükről elmozdulniok azoknak, akik klikkfőnöki összeköttetések árán jutottak állásaikba, melyeket arra használtak fel, hogy rokonaikat és fajrokonaikat jól dotált állásokba helyezzék el, számunkra kiváló előmenetelt biztosítsanak és úgynevezett 'liberális' gondolkodásukkal destruálták a városházát. Városi és Kemény tanácsnokok áthelyezésén kívül sokat beszélnek a városházán Déri alpolgármester nyugdíjazásáról is. A távozók között lesz Pikler J. Gyula, a telekérték-nyilvántartó hivatal vezetője is, és még számosán, akik évtizedes tevékenységükkel bebizonyították, bogy ellenségei a keresztény kurzusnak. A legközelebbi jövőben arra vonatkozólag is vizsgálat fog megindulni, hogy ki milyen magatartást tanúsított a Károlyi-éra és a diktatúra alatt.” (Nemzeti Újság, 1920. április 17.)

Az év nyarán a keresztény pártok fölényesen megnyerték a fővárosi törvényhatósági választásokat, és Dr. Sipőcz tizenhat éven át irányította először polgármesterként, aztán főpolgármesterként a fővárost – nem is rosszul.

Az ország életét meghatározták a rendkívüli helyzettel indokolt törvények. Érvényben volt számos bűncselekményre (kiváltképp a politikaiakra) a rögtönbíráskodás (statárium), a gyanúsnak vagy valamilyen okból nem kívánatosnak minősített belföldi illetékességű személyeket internálták, a külföldieket kitoloncolták, a fellebbezéseket pedig nem független bíróság bírálta el, hanem a belügyminiszter.

A Parlament a kivételes állapot meghosszabbításáról szóló törvényt tárgyalta. Erről a konzervatív liberális Nemzeti Középpárt (amelyet Tisza István hívei hoztak létre a Nemzeti Társaskör utódaként és 1919 decemberében újjáalakult) a következőképpen vélekedett:

„A párt felfogása az, hogy a kivételes hatalom meghosszabbításának nincsen semmi törvényes alapja és arra nincsen semmi ok. Különösen nincsen megokolva az, hogy a meghosszabbítás oly hosszú időre történik, sőt az a végtelenségig is húzható.

Súlyos alkotmányjogi sérelem a javaslat ez intézkedése, mely a kormánynak a kivételes hatalmat akkor is biztosítja, amikor a törvényhozás szünetel, mert ezzel előzetes szentesítést nyer a kormány intézkedéseinek egész sorozata, melyek pedig a gazdasági és jogi élet minden fontosabb ágára kiterjedhetnek, abban az esetben is, ha a kormány a törvényhozás összehívása tekintetében nem teszi meg a szükséges intézkedéseket. Ez a felhatalmazás hatálytalanná teszi a miniszterek felelősségre vonásának lehetőségét is.” (Budapesti Hírlap, 1920. április 23.)