Trianon. Kimondva - A magyar békeküldöttség tagjainak naplóiból Mácsai Pál és Vajda Milán olvas fel
1 perc
2020.05.29. 14:30
Máig heves viták folynak arról, hogy mi volt történelmi szükségszerűség az első világháború utáni években. Trianon 100 év múltán is kísértő sokkja viszont vitathatatlan. A Trianon-érzést megfogalmazó, a Trianon-kérdést elemző tengernyi írás közül a trauma közeli években születettekből válogat a centenáriumon a hvg360 - 2. rész.
1920. június 4-én Csonka-Magyarország ritkán tapasztalt nemzeti egységben gyászolta Nagy-Magyarországot. A száz esztendővel ezelőtti megrázkódtatás sokak kezébe adott tollat. A nemzet szóvivőiként kiáltották a világba (persze inkább csak a hazába) a „bevégeztetett”-ség fájdalmát, s a „Nem! Nem! Soha!” elszántságát, máskor pedig a józan, előremutató számvetésüket.
A megszólaló költők, írók, gondolkodók, politikusok világlátásban, eszmények tekintetében egymástól homlokegyenest különbözőek, életművükkel azonban valamennyien túlléptek saját koruk kocsmáján. „Szerzőink” egymásra rímelő, egymást kiegészítő, máskor egymással perelő szavai tizenhárom részes sorozatunkban az Örkény Színház társulatának tagjai által elevenednek meg.
Az összeállítást válogatta és szerkesztette: Murányi Gábor.
Kiemelt köszönet illeti Mácsai Pált és az Örkény Színház művészeit a sorozat szövegeinek értő és gondos tolmácsolásáért, valamint Ablonczy Balázst a válogatásban nyújtott segítségért.
Összeállításunk a kiadó jóvoltából még kéziratos formában támaszkodhatott az azóta megjelent Vérző Magyarország, illetve a kétkötetes Emlékező Magyarország című forráskiadványokra (OSIRIS-PIM, szerkesztette: Kosztolányi Dezső, illetve Gyurgyák János).
Évtizedeken át lappangott, s csak nemrégiben került elő a magyar békeküldöttség hivatalos naplója, amelyet a delegáció főtitkárhelyettese, Wettstein János vezetett. A karrierdiplomata utolsó, 1920. június 4-ei bejegyzése a trianoni kastélyban lezajlott „szomorú szertartás” eseményeit rögzíti. Wettstein soraiban kilátástalanság vegyül a talán csak félig meggyőződéses reménykedéssel a "magyar feltámadásban", miként a békedelegáció mellé rendelt újságíró, Benda Jenő emlékezésében is, aki ekkor már szülővárosában, Huszton – apja temetésén – szembesült azzal, hogy Kárpátalja attól a naptól „idegenföld”.