Christian Picciolini: Romantikus erőszak - Egy jó útra tért neonáci visszaemlékezései
A barátom gyűlölet vezérelte meggyilkolásának és a segítségemmel felépített mozgalomból való kiábrándulásomnak hála, valamint annak, hogy a lemezbolti tapasztalataim miatt már nem tudtam pusztán elvi alapon gyűlölni azokat, akiknek egykor a kiirtásán munkálkodtam, kezdtem elengedni az előítéleteimet. Olyan sok hasonlóságot fedeztem fel magam és a kisebbségiek között, hogy többé nem nézhettem le őket tiszta lelkiismerettel holmi felszínes különbségek alapján.
Felvillantak bennem az elmúlt hét év emlékei, és feldühítettek. Eszembe jutottak a Ku-Klux-Klan tagjai a röhejesen ostoba csuklyájukban és a bohócos abroszruhájukban; a szuverén alkotmányosságért kardoskodó rasszisták, akik automata fegyverekkel mennek a sarki boltba, és úgy érzik, az ember alkotta törvények nem vonatkoznak rájuk; a keresztény identitású kettyósok, akik eltorzították a Bibliát, hogy a saját perverz dogmájukat támasszák alá vele, és bosszúszomjas árja hadurat faragjanak Istenből, aki a sárfajoknak, vagyis az ördög reinkarnációinak elpusztítására tör; a revizionista történészek, akik azt állítják, hogy a holokauszt csak kitaláció, és az a hatmillió zsidó valahogy csak úgy elpárolgott a földről; az Amerikai Náci Párt nevetséges katonái, akik barna cserkészfiú-pólójukban meg a flancos szoknyanadrágjukban úgy festenek, mintha mindennap halloween lenne; a fajkultuszos ódinisták, akik abban hisznek, hogy a felhők között élő mesés viking istenek villámcsapásokkal és Thór pörölyével csapnak majd le a sötét bőrű hitetlenekre; és a neonáci, bőrfejű bandatagok, akik azzal áltatják magukat, hogy bátorság csörgedezik az ereikben, holott csak az olcsó sörök és az önutálat robbanékony elegye fűti a gyűlöletüket. Most, amikor belenéztem a tükörbe, egy kiüresedett ember – egy idegen – nézett vissza rám, ugyanezekkel a mérgező gondolatokkal a szemében.
Addigi életem egyharmadában e torz ideológiák mócsingos darabjait csócsáltam és nyeltem, s most szerettem volna ledugni az ujjamat a torkomon, hogy mindent kiokádjak a legközelebbi vécébe.
(…)
Mohón ittam magamba a sok méreganyagot. Most viszont már csak arra vágytam, hogy ez a sok méreg kiürüljön belőlem a picsába.
Teljesen kimerültem.
Az emberiesség igazságának hét éven át tartó, makacs megtagadása őrületesen sok energiát emészt fel. Huszonegy évesen már nem maradt elég erőm hozzá, hogy tovább vívjam a háborút saját lelkiismeretem ellen.
