1978 októbere van, és éppen keresztre feszítenek. Kilenc méterrel a föld fölött lógok egy keresztről Tunéziában, és azt éneklem, hogy „Always Look on the Bright Side of Life”. Mindig nézd az élet napos oldalát. Alattam egy további tizenkét méter mélyen kivájt primitív udvar terül el, amelyben egy arab nő söpröget. Sosem néz fel ránk. Már három napja itt vagyunk. Ez a Brian élete utolsó jelenete, és a dal, amelyet írtam, egészen a távoli dombokig visszhangzik végig a sivatagban. John Cleese megfázott. A Python többi tagja jól elvan.
Huszonhárman lógunk a kereszteken, és csak három létra van, úgyhogy ha a felvételek szünetében valakire rájön a pisilhetnék, kétségbeejtően sokat kell várni a sorára. De végül is, ha ez lenne az egyetlen panaszom, amikor keresztre feszítenek, összességében mázlistának mondhatnám magam…
Az ikonikus dal a Brian életéből:
A dalt ironikusnak szántuk, végül azonban ikonikus lett. Elvégre, ha egyszer keresztre feszítenek, nem sok napos oldalt tartogat az úgynevezett jövőd. De az emberek igazi háborúkban és igazi vészhelyzetekben kezdték énekelni a dalunkat. Valahogy betalált, és most már mindenfelé hallani a sorait. Focimeccseken és temetéseken egyaránt. Különösen temetéseken.
Szóval, itt lógok a kereszten, Tunéziában, és életemben először éneklem a dalt Graham Chapmannek.
Hogy a fenébe kerültem ide?
- Első emlékek
Egy különös véletlennek köszönhetően a születésnapomon születtem. Ugyanott, ahol az anyám, a Durham megyei South Shields-i Harton kórházban, bár szerencsére nem ugyanakkor. Egyszerűen Eric Idle néven láttam meg a napvilágot. Nem engedhettünk meg magunknak egy harmadik nevet. Dúlt a háború. Születésem idején Hitler a meggyilkolásomon munkálkodott. Nem személyes indíttatásból, és szerencsére kudarcot vallott. Próbálkozása az egyik legkorábbi emlékem: egy szétlőtt, amerikai Wellington bombázó, ahogy hazafelé küszködik Németországból, és lángolva lezuhan a bölcsődém melletti mezőre.
Mindig nézd az élet napos oldalát
„Nincs miért aggódni” – mondogatták a nővérek, miközben betereltek minket az épületbe. Ennél rémisztőbb szavakat nem sokat hallottam életemben. Aztán anyámtól megtudtam az igazat: „Az amerikai pilóta kényszerleszállást kísérelt meg a mezőn. Amikor meglátta a játszó gyerekeket, szándékosan elfordította, és úgy tette le a gépet.” Mindig is bírtam az amerikaiakat.
Ha az élet kiélvezésének egyik legjobb módja a boldogtalan gyermekkor, akkor nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Rosszul indultak a dolgok, aztán tovább romlottak. Ezt az iróniát kapd ki: apám akkor halt meg, amikor hazafelé stoppolt a második világháborúból. 1941 óta szolgált a Királyi Légierőnél (Royal Air Force, RAF), egy Wellington bombázó legveszélyesebb ülésében, a hátsó ágyús/rádiós pozícióban, és a haja szála sem görbült, de hét hónappal azt követően, hogy Európában véget ért a háború, halálos balesetet szenvedett, miközben hozzánk tartott karácsonyra.
A katonák szerte Angliában a leszerelésre vártak, viszont az ünnepek közeledtével csurig megteltek a vonatok, úgyhogy azt javasolták nekik, hogy stoppoljanak, elvégre az egyenruhás fiúkat úgyis mindenki felveszi. Apám egy acélt szállító teherkocsi platóján kapott helyet. Darlington határában a sofőr hirtelen irányt váltott, mire a kocsi lefutott az útról, az acélszállítmány pedig elmozdult, és halálra zúzta apámat. Karácsonyeste halt meg a kórházban, az anyámmal az ágya mellett. Majdnem hároméves voltam. Gondolom, sejtik, hogy nálunk sosem volt nagy ujjongás karácsonykor.
