Egyszer volt szabad választás az NDK-ban, és a nyugatnémet márka győzött
6 perc
2020.03.31. 13:00
A pártállam lebontásában még fontos szerepet játszott, aztán az első parlamenti választással háttérbe szorult az NDK-beli demokratikus ellenzék. A keletnémetek inkább a Helmut Kohl kancellár vezette Nyugat-Németországra voksoltak, abban a reményben, hogy az hozza el számukra a jólétet.
„Test the West!” Ez nem politikai hirdetés, hanem egy cigarettamárka emlékezetes reklámja. Mégis nagyon jellemezte a választási kampányt is, amikor harminc éve, a nyugati termékek beszivárgásának hónapjaiban – véletlen egybeesésként – ezzel a szlogennel is tele volt a végnapjait élő Német Demokratikus Köztársaság.
Az 1990. márciusi parlamenti választás eredménye is éppen ezt tükrözte: a rekordszámban voksoló keletnémetek olyan kormányt juttattak hatalomra, amelytől azt várták, hogy elvezeti őket a Nyugat, az akkori Német Szövetségi Köztársaság, a szupererős (nyugat)német márka, no meg az árubőség birodalmába.
Szülhetnek-e a férfiak? És nyugatnémet márkáért? - "Eljött a paradicsom", 1990. március 15.
Ha valakinek még kétségei lettek volna, hogy alapos változások történtek az NDK-ban, itt az újabb meggyőző bizonyíték. A mai újságban rövid hír közli: előjegyzés nélkül, azonnal lehet Trabantot vásárolni. A nemrég még 16 évig is terjedő várakozási idő az utóbbi hetekben alaposan lecsökkent, néhány napja már a tíz évvel ezelőtti előjegyzésekre osztották a Trabantokat, míg ma, legalábbis Berlinben, megszűnt a sorbaállás.
Semmi kétség, ezt vezényelte le a választás nyomán kormányra került kereszténydemokrata Lothar de Maizière miniszterelnök, az NDK első és egyben utolsó szabadon választott kormányfője. Az 1990. március 18-án megválasztott parlament – a Népi Kamara – mandátuma így hamar le is járt: december 2-án, az össznémet parlamenti választás napján.
Régi-új pártok a keleti oldalon
A májusra tervezett szavazást azért hozták előre, mert a pártállami időkből maradt – bár a keményvonalasoktól addigra megtisztogatott – NDK-beli vezetés kezéből kicsúszni látszott a hatalom. Amikor januárban a kormány és az ellenzék (az akkoriban több országban bevált kerekasztal mellett) döntött az új időpontról, még azt sem lehetett látni, hogy májusban lesz-e még az NDK. Végül azért megvolt, de már nem sok hiányzott ahhoz, hogy gyakorlatilag értelmét veszítse a július elsejei valutaunióval.
A választási kampányra kevés idő, alig hét hét maradt, és az NDK-beli pártok közül csak az évtizedek óta működőknek volt kellő apparátusuk. Tudniillik az uralkodó Német Szocialista Egységpárt mellett még négy, blokkpártként emlegetett csoportosulás működött. Közülük a liberális, a nemzeti demokrata és a parasztpárt nem sok vizet zavart 1990 elején, annál jobban készülődött a nyugati testvérével azonos nevű, kereszténydemokrata CDU.
A nyugatnémet CDU, Helmut Kohl kancellár pártja sokáig vonakodott az együttműködéstől, annak ellenére, hogy a régi időkből maradt pártelnök helyébe már a keletnémet ellenzék egyházközeli részéhez tartozó De Maizière lépett. (Neve onnan is ismerős lehet, hogy egyik távoli unokatestvére, Thomas de Maizière néhány éve kancellária-, belügy- és védelmi miniszteri posztot is betöltött Angela Merkel kormányában.)
Szociáldemokraták történetesen nem működtek az NDK-ban, ezt a pártot frissen alapították újjá, és hamarosan megnyerték tiszteletbeli elnöknek a nagy tekintélyű Willy Brandt egykori nyugatnémet kancellárt. A fontosabb választási szereplők közé tartozott még a demokratikus ellenzék színes csoportja, a Szövetség '90 és az időközben Demokratikus Szocializmus Pártjává (PDS) átnevezett állampárt.
Kohl felvette a versenyt