Seres László: Mintha kialakult volna a nyájimmunitás a demokráciával szemben

3 perc

2020.04.10. 12:30

Most még indokoltak a kormányzati intézkedések, de a karantén végén el kell dönteni, hogy mit akarunk: élni vagy túlélni. Vélemény.

Állok a kora délutáni sorban a CBA-ban, előttem a délelőtti szegregációból ránk maradt idős néni, akit szerencsére nem küldenek haza, mögöttem az elvárt másfél métert tartó fiatalember fekete dizájnmaszkban, a pénztártól való távozás után, gondolom, még elugrik bankot rabolni. A napsütéses utcán nem is kevés ember, róluk fogja másnap Müller Cecília dorgálóan megjegyezni, hogy beszélgetni mertek, élőben (most még). Amiről pedig mindenki tudja, hogy online műfaj.

Amióta a társadalmi távolságtartás az új normális, a karantén az új otthonunk, 0–24-ben saját kedvenc élőlényeink, tárgyaink és saját világnézetünk vesz körbe bennünket. Ez utóbbi azért, mert most pláne nincs menekvés a véleménybuborékból, azokat olvassuk, kommenteljük, osztjuk meg, és azokkal csetelünk, akik eleve ugyanazt gondolják a világról, amit mi, és ebben folyamatosan meg is erősítjük egymást. A nyilvánosság úgy döntött, veszélyhelyzetben feladja kritikai funkcióját, a végrehajtó hatalom csekkolását, az izolált polgárokat nemigen zavarja a rendeleti kormányzás, el is várják a hatalomtól, hogy ilyenkor megmondja nekik, mi a dolguk, viseljenek-e maszkot, és beszélgethetnek-e az utcán.

Mintha kialakult volna a nyájimmunitás a demokráciával szemben.

De mi lesz akkor, ha vége az epidémiának, vagy legalábbis lecseng az első hulláma? Amikor Budapest napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatja, magához tér a forint, és az utolsó katonai koordinátor is hazament a munkahelyünkről? Itt jönnek a képbe azok, akik lényegében mindent úgy hagynának, ahogy most van. Mert az szerintük teljesen rendben van.