Zárt karokkal fogadták a Trianon után beözönlő menekülteket

"Elkezdődött a vagonlakás a szolnoki pályaudvar mellékágában. Ott kezdtem a középiskolát is. Édesapám örökké Pesten volt állást és lakást keresni. A pályaudvaron összegyűjtött, hullott szénnel fűtöttem a kis vaskályhánkat" – így számol be a későbbi neves régész, László Gyula a menekültlétről. Három napot kaptak a román hatóságoktól, hogy a házukat hátrahagyva elmenjenek Kolozsvárról.

„Meghagyásom ellen jogorvoslatnak nincsen helye” – állt a levél végén. Nem adták fel egykönnyen: tíz hónapig "bujdokoltunk, minden éjjel költöztünk, a végén a kollégium pincelakásában kötöttünk ki. Édesanyám mosást vállalt, édesapám pedig a tanítóskodása mellett beállt cipészinasnak" – folytatja László Gyula, akinek édesapja is megírta az emlékiratait, amiből kiderül, hogy nagy nehezen szereztek egy vagont, és a maradék ingóságaikkal, reménytelen várakozások, küzdelmes átrakodás után átjutottak a határon.

Láttuk, leszállnak a szerelvényt kísérő román katonák, vasutasok, s felszállnak a magyarok. Istenem! Magyarország! Minden fájdalmunk mellett is mennyire örültünk, hogy újból magyarul beszélhetünk szabadon, hangosan!