Ennek a nemzetnek az a tragédiája, hogy mára kormány és ellenzéke is szinte minden mondatát egy elképzelt, közepesen gonosz és előítéletes, nyugdíjból visszafoglalkoztatott, napközis nevelőtanár-karikatúra fiktív igényeihez szabja. Hívjuk mondjuk Lajos bácsinak. Fontos: ez nem korfüggő, nem „az” öregekről beszélek.
Itt vagyok, negyven múltam, és fölöttem hússzal, meg alattam hússzal parolázik két távoli generáció a lajosbácsizmusban.
Egyfelől azon szépkorúak (nem mind ilyen), akik a rendszerváltást követő zilált évtizedek után, 2010-ben boldog nosztalgiával rántották újra magukra a súlyos kádárista dunyhát, meg azok a huszonévesek (nem mind ilyen), akiknek semmi emlékük arról, mihez képest tudtak ők már Erasmusszal tanulni meg a képernyőn szörfözni. Azt meg pláne nem veszik észre, ha a legsurmóbb KISZ-es lesz belőlük. Ráfolyik mindenre a lajosbácsizmus. Mutatom.
