"Örökbe fogadót mindenki ismer, de olyan nőt, aki lemondott gyerekéről, szinte senki"
Az örökbefogadásnál a vér szerinti anyák, családok a leginkább sajnálatra méltók, mert nem kapnak, szégyenükben nem is mernek kérni támogatást – magyarázza Mártonffy Zsuzsa, aki az Akiknek két anyja van című új könyvében sok örökbefogadás történetét ismerteti.
HVG: Sajátos babanaplóként kezdte írni örökbefogadásról szóló blogját 2014-ben, nem sokkal azután, hogy addig háromfős családjukba másfél évesen megérkezett az első kisfia?
Mártonffy Zsuzsa: Inkább a témával kapcsolatos hiedelmek megcáfolása, az előítéletek, félelmek vagy épp az illúziók eloszlatása vezetett. Valamennyire még mindig tabutéma az örökbefogadás, így a bulvársajtó hírei vagy városi legendák alapján alkot képet róla a közvélemény, azokkal együtt, akik fontolgatják. A blogom kapcsán sok-sok örökbefogadóval, örökbefogadottal és szakemberrel ismerkedtem meg, interjúkat készítettem velük és tettem közzé. Bemutatom a hazai gyermekvédelmi rendszert, és némiképp a nemzetközi gyakorlatot is.
HVG: Világhírességek, mint Angelina Jolie vagy Madonna örökbefogadásai élénkítik a hazai hasonló szándékot?
M. Zs.: Szuper dolog, hogy megmutatják a világnak, ez is a családalapítás érvényes módja. De olyan tévhiteket is keltenek, hogy a harmadik világ országaiban megmentendő gyerekek tömege vár gazdag, fehér örökbefogadóra. Pedig egyre több ország csatlakozik nemzetközi egyezményekhez, amelyek alapján a család nélkül maradt kisgyerekeket a szülőhelyükön kell tartani, és csak a legvégső esetben kerülhet szóba a nemzetközi örökbeadás. A fejlődő országok rohamos felzárkózása miatt egyre kevesebb is ott az elérhető gyerek. Dél-Korea még a kilencvenes években is évente ezerszám adott örökbe külföldre gyerekeket, de mára a számuk pár százra csökkent.
HVG: Meglepő tényt közöl most megjelent könyvében: európai viszonylatban Magyarországon a leggyorsabb és a legegyszerűbb az örökbefogadás. Hogy lehet ez, miközben sokan panaszkodnak többéves várakozásra?
Egyáltalán nem bonyolult itthon a procedúra. Nincsenek teljesíthetetlen elvárások, sőt talán túl engedékeny is a rendszer. Nem kérnek például erkölcsi bizonyítványt, nem ellenőrzik, hogy a kérelmező elkövetett-e valamilyen kisgyerek elleni bűncselekményt. A pszichológiai vizsgálat egy–négy alkalom, olykor tesztet sem kell kitölteni. A beszélgetésekből nem feltétlenül derül ki minden, bár egy jó szakember nyilván gyanút foghat, ha kell. Szerintem hamar rányomják a jóváhagyó pecsétet a kevéssé alkalmasak papírjára is, abban reménykedve, hogy az illetők majd visszalépnek. A várakozási idő azon múlik, ki milyen gyereket képzel el magának. Egészséges fehér bőrű csecsemőre éveket kell várni. A többség kiköti, hogy roma, sérült vagy idősebb gyereket, esetleg testvérpárokat nem fogad. Aki rugalmas, olykor már néhány hónap alatt örülhet a babának.
HVG: Mi derül ki az interjúiból, indokoltak a „válogatósok” aggályai?