Az 1990-es rendszerváltás utáni 32 évet tágabb perspektívából vizsgálja szerzőnk kétrészes véleménycikke, mely arra fókuszál: hogyan formálódott a nyugati fejlődésben meghatározó szerepet játszó liberalizmus ezekben az évtizedekben, és milyen annak az itthoni adaptációja. A második részben a liberalizmus hazai története kerül terítékre.
Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy a cikkünk első részében leírt korszakokban, a korszakok fő tendenciáihoz viszonyítva elhelyezhessük Magyarországot. Ahhoz ugyanis, hogy a mai magyar helyzetet reálisan értékelhessük, részletesebben látnunk kell, hogy a régebbi nyugat-európai politikai fejlemények hogyan érintették Magyarországot. Ebben a részben sem teszünk mást, mint az előzőben: azt nézzük meg, hogy
Természetesen mindezt nem azért tesszük, mert azt hinnénk, hogy itt is valami hasonlót találunk. Ellenben nagyon is szükséges egy ilyen vizsgálat, mert a magyar közéletben uralkodó gondolat, hogy Magyarország nyugatos ország. Ha pedig ez így van, akkor ennek meg kell mutatkoznia az egyes korszakokban. Megelőlegezve itt is mondandónkat, azt látjuk majd, hogy a nyugati minta elviekben történő követése a nyugatiaktól merőben eltérő eredményekre vezetett.
Az első, amit leszögezhetünk, hogy a liberális korszellemet az 1867-es kiegyezés után szinte valamennyi hazai politikai szereplő példásan adaptálta. Szokás megemlíteni például, hogy a dualizmus parlamentjében ülő valamennyi releváns párt liberálisnak mondta magát, és versenyzett azon, melyik a liberálisabb. Közöttük tehát ideológiai törésvonal nem volt.
A törésvonalat azonban épp az képezte, ami a nyugati fejlődésben a fentebb említett első liberális korszak fő jellemzője volt: a liberalizmus és a nemzetállam egymáshoz való viszonya.
Mit gondoltak 1848-ban a nemzetről és mit gondolunk róla most?
Ha valami sci-fibe illő fordulat hatására egy asztalhoz ülhetne valaki a XIX. század közepéről egy mai honfitársával, tudnának-e úgy beszélgetni egymással, hogy meg is értik a másik problémáit? Nehéz még csak elképzelni is egy ilyen találkozót, hiszen annyi minden lett más a világban és nem csak a monumentális társadalmi és technológiai változásokra kell itt gondolni, hanem a megélt múlt másféleségére és a magyarsággal, illetve nemzettel kapcsolatos eltérő felfogásokra is.
Egyfelől Magyarország ebben az időszakban nem önálló nemzetállam; másfelől azonban a nyugatról importált nemzetállam gondolata Magyarországot sajátos helyzetben találja. A nyugat-európai és a magyar nemzetállam alapvető különbségéről magyar nyelven Joó Tibor írta a legjobb könyvet. Ebben az áll, hogy az a fajta nemzetállami gondolat, ami a nyugati liberalizmust áthatotta a 19. században, Magyarországon adaptálhatatlan volt, illetve adaptálása súlyos problémákhoz vezetett. Ahhoz, hogy ezt értsük, röviden utalnunk kell a magyar társadalomnak európai összehasonlításban is szokatlan nemzetiségi összetételére, mármint arra, hogy itt nem volt meg a nemzetállam létezéséhez szükséges nemzeti elem többsége a nemzetiségekhez képest.
De Joó ezt nem valami negatívumként, hanem egyfajta nemzetiségi tényként rögzíti, és a 19. században divatos liberális nemzetállamot szembe állítja a hazai etnikai viszonyokból következő birodalom realitásával. Magyarán azt állítja, hogy a nemzetállam itt nem egy szerves fejlődés eredménye, hanem éppen hogy egy szerves fejlődést tör meg, és viszi bele abba a nemzetiségi ellentétek és konfliktusok súlyos gyúanyagát. Természetesen nem tudhatjuk, mi lett volna, ha a liberális magyar elit nem száz százalékosan próbálja átültetni Magyarországra a nemzetállam modern nyugati gondolatát. Csak azt tudjuk, hogy a liberális nemzetállamot itt nem sikerült megvalósítani, azaz az a fajta szövetség liberalizmus és nemzetállam között, amiről írásunk elején szóltunk, itt nem valósulhatott meg.
De nem történt meg liberalizmus és nemzetállam szövetsége jegyében a magyar társadalom integrációja sem.
Ha fellapozzuk Szekfű Gyulának a dualizmus koráról írott híres könyvét, abban azt találjuk, hogy a magyar társadalmon belül nem formálódott ki semmilyen belső egység. Ugyanígy foglal állást A liberalizmus történelme című, 1926-os könyvében Balla Antal is. Ő egyenesen úgy fogalmaz, hogy a magyar társadalomban semmiféle „kompakt egység” nincs. Másképpen úgy is mondhatjuk: sem a liberális kormányzó erők nem tudtak az Ausztriával való együttélés programjához egy koherens integrációs stratégiát kapcsolni, sem azok a liberális ellenzéki erők, amelyek a viszony lazításáról és a nemzeti függetlenség erősítéséről beszéltek.
A korabeli magyar társadalom pedig végképp nem volt abban a helyzetben, hogy a pártoktól, a politikától és az államtól függetlenül valamilyen „önintegrációs” mechanizmust dolgozzon ki a maga számára, és a szerint éljen. Így tehát elmondhatjuk, hogy hiába volt liberális a magyar politikai elit szinte mindegyik szelete, sem a liberalizmus és a nemzetállam zökkenőmentes szövetségét nem tudta létrehozni, sem pedig integrációs programot nem tudott kínálni.
„Mintha az egyeduralkodó kormánypárt lenne az alapfelfogásunk, és ami ettől eltér, az a rendkívüli"
Milyen ellenzékben lenni harminc éven át egy monolitikus kormánypárt árnyékában? Ki lehet-e törni a politikai karanténból? Lehet-e rendszert váltani egy választási győzelemmel? Ez mind csupa olyan izgalmas kérdés, amik a XIX-XX. század fordulóján épp olyan időszerűek voltak, mint ma. A témát a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársával, Cieger Andrással jártuk körbe.
Mint fentebb láttuk: liberalizmus és demokrácia szövetsége Nyugat-Európában a 19. század végétől teremtődött meg, döntően az általános választójog segítségével. Természetesen Nyugaton sem volt ez egyszerű, hiszen a liberálisok féltek a túlságos demokráciától, ezért a választójog még a legfejlettebb országokban is csak fokozatosan (Angliában például egy évszázad alatt) teremtődött meg.
A magyar politikai elit – mint ugyancsak láttuk – nem járt szerencsével a nemzetállam projektjével, mert az élesen szembeütközött a történelmi hagyománnyal, a soknemzetiségű birodalmiság tradíciójával. Itt tehát a helyett, hogy a kettő szervesen összefonódjon, a nemzetállami gondolat súlyos belső konfliktusokat idézett elő. A kérdés az, ennél nagyobb szerencsével járt-e a második nyugati liberális korszak itthoni adaptációja, azaz: volt-e lehetőség továbbfejleszteni a magyar liberalizmust a demokrácia felé?
Először is meg kell állapítanunk, hogy már a dualizmus második felében is voltak szerzők, akik szükségesnek tekintették ezt a továbbfejlesztést. Szándékosan kevésbé ismert szerző példáját hozzuk: Bernát István: A magyar demokrácia múltja, jelene és jövője című könyvében éppen a demokratikus elvek kiteljesedését, pontosan a demokrácia negligálását kéri számon a dualizmuson. És persze számos (a mai olvasó számára ismertebb) tudós és politikus is szükségesnek látta a liberális rendszer demokratikus irányú kibővítését (a legismertebb közülük Jászi Oszkár). Azonban az 1. világháború ezt a folyamatot drasztikusan leállította, és Magyarországon
a világháború után nem volt mód liberalizmus és demokrácia szövetségének megteremtődésére.
Trianon. Kimondva - Jászi Oszkár: Az emigráció hazaárulása
Máig heves viták folynak arról, hogy mi volt történelmi szükségszerűség az első világháború utáni években. Trianon 100 év múltán is kísértő sokkja viszont vitathatatlan. A Trianon-érzést megfogalmazó, a Trianon-kérdést elemző tengernyi írás közül a traumaközeli években születettekből válogat a centenáriumon a hvg360 - 8. rész. Jászi Oszkár írását felolvassa: Znamenák István.
Ennek döntő oka, hogy az 1914-1918-as háború nyomán nem volt lehetőség sem a jog-, sem az eszmei vagy rendszerbeli folytonosságra. Éppen a diszkontinuitás, ami a szemünkbe tűnik. Ez leginkább Szekfű Gyula új rendszert megalapozó könyvében, a már említett Három nemzedékben jön elő, amelyben a szerző az előző korszak liberalizmusát tekintette a dualizmus legnagyobb bűnösének, éspedig azért, mert ebből következett magának a rendszerkeretnek, az Osztrák-Magyar Monarchiának a szétesése.
De ezen túlmenően a liberalizmus másban is bűnös a kialakuló Horthy-rendszer hivatalos ideológiája szerint. Abban, hogy a liberalizmus túlságosan radikális mozgalmak (demokrácia, szociáldemokrácia) előtt nyitotta meg az utat. Ebből fakadóan pedig itt szó sem lehet arról, hogy liberalizmus és demokrácia az új rendszerben szövetségesei legyenek egymásnak. A liberalizmus rendkívül kritikusan szemlélt fogalom és tartalom lesz tehát. Liberalizmus és demokrácia fogalmai élesen elválnak egymástól, s kialakul a demokráciának egy olyan értelmezése, amelyben a demokráciának nem a diktatúra az ellentéte, hanem a liberalizmus. Ottlik László, a korszak vezető politikatudósa sokat írt arról, hogy szerinte demokrácia és diktatúra nem egymást kizáró fogalmak. Így a reális megoldás egy demokratikus diktatúra.
Mindehhez persze az is hozzájárult, hogy
Magyarországon vagy nem voltak, vagy 1918-19 után marginális helyzetbe kerültek azok az erők, amelyek a nyugati fejlődésnek ezt a második korszakát (a liberális demokrácia előmozdítását) képviselhették volna.
Magyarországon egyszerűen egészen mások voltak a körülmények és feltételek. A trianoni béke után nemigen volt olyan mértékadó politikai erő, amely ne a békerendszer felülvizsgálatát helyezte volna szemlélete középpontjába. A liberalizmus-demokrácia szövetségnek nálunk tehát az előző korszakkal és a világháború lezárásával összefüggő súlyos korlátai voltak. Ezzel magyarázható, hogy természetesen nem teljesülhetett a második feltétel sem: a liberális demokrácia társadalomintegráló szerepe sem.
Stark Tamás történész: A NER kereszténysége külső máz, mint a Horthy-rendszerben is volt
A mai magyarországi hivatalos kereszténységbe - mely számára az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kitüntetett esemény - belefér a szociális érzéketlenség, valamint független szervezetek és különböző kisebbségi csoportok, hajléktalanok, romák, rabok, homoszexuálisok elleni hangulatkeltés is.
A társadalom integrációja a liberalizmus második nagy periódusában (mint láttuk) a jóléti állam segítségével történt meg. A kérdés az, hogy mi történt Magyarországon jólét-ügyben részben még a két háború között, részben már 1945 után, főképpen a Kádár-rendszerben. Vajon volt a liberális demokráciák korabeli modelljéhez hasonló társadalomintegráció?
A Horthy-korszakban nyilvánvalóan nem lehetett cél a jólét, hiszen éppen a gazdasági és társadalmi túlélés biztosítása lehetett a maximum. Hasonló volt a helyzet a Kádár-rendszer korai szakaszában is. Amikor tehát Nyugat-Európában kivirágzott a jóléti állam, itt éppen csak elvegetáltunk valahogy, a nemzetközi trendektől elzárkózva. Társadalmi integráció pedig nemigen volt ekkor sem, noha már az 1960-as évektől kezdődően a Kádár-rendszer vezetése megpróbálkozott a „fogyasztási legitimációval”. Ám az egyéni gyarapodás nem helyettesíthette a társadalmi integrációt vagy kohéziót, amelyet a rendszer egészének létezésének végéig nélkülözött. Így a liberalizmus és a demokrácia együttműködésére épülő második nagy korszakban is rögzítenünk kell egy nagyfokú elkanyarodást vagy eltérést a nemzetközi folyamatoktól.
Vidám barakkok: tiltólistán a szegénység, hajtóvadászat a legnyomorultabbak ellen
Az autokrata rendszerekben nincs szegénység és munkanélküliség. Ami nincs, azon nem kell segíteni. Szegénynek és munkanélkülinek lenni ott, ahol nem lehet, bűn, és ezért bűnhődni kell.
Mint láthattuk:
Magyarországon nem sikerült szinkronba kerülni sem a liberalizmus és a nemzetállam, sem a liberalizmus és a demokrácia nyugat-európai trendjeivel.
Az első esetben a szinkronba kerülést még a hazai elitek nem csekély része szerette volna; a második esetben viszont a domináns elitek már látványosan más utat akartak járni, mint amit a külső környezet diktált. Adja magát a kérdés: mi történik abban az esetben, amikor Nyugat-Európában ismét változás következik be, és eljön a globális liberalizmus kora?
Abból kell kiindulnunk, az, hogy a liberalizmus újra korszakot vált, és a liberalizmus és demokrácia szövetségére alapuló korszakot immár meghaladja, az a hazai közönség jelentős része előtt rejtve zajlott. Nem arról van szó, hogy a tényleges folyamatot valakit „elrejtették” volna, hanem arról, hogy mivel Magyarország 1948 után a szovjet rendszer részévé vált, még az ország legtájékozottabb emberei sem tudhatták igazán pontosan, mi zajlik a tőlünk Nyugatra eső világban.
Igazából már a liberalizmus és demokrácia szövetségére épülő átalakulás sem volt ismert itthon, merthogy a szocializmus érája alatt egyszerűen nem volt naprakész tudás a külföldről. De még kevesebb tudás volt arról, hogy a Nyugat egységessé válása már az 1950-es években elkezdődött. Egészen a Kádár-rendszer utolsó éveiig a magyar társadalom jelentős része nem tudta, mi folyik Nyugat-Európában és mit is jelent Európa föderalizálása (amely koncepciót a korábban már említett Jacques Delors képviselte igazán először, mint az Európai Bizottság elnöke).
Akkor tehát, amikor az 1980-as évek közepétől a magyar társadalom egyáltalán találkozik a Nyugat gondolatával, és először vetül elé a Nyugat követésének kérdése, ez értelemszerűen a hazai politikai közéleten átszűrve jelenik meg. Ez azt jelenti, hogy nem az lesz a kérdés, hogy mit is jelent a már akkor is létező globalizáció, illetve Európa egységesülésének kérdése, hanem azt, hogy mit jelent nyugati intézményeket átültetni és a demokrácia alapkellékeit megteremteni a diktatúra utáni korban.
Amint láttuk, az 1980-as évektől már töredezik liberálisok és demokraták szövetsége, amit, sajnálatos módon nem tud felülírni az a tétel, hogy a demokrácia csak liberális lehet. E tételből a két eszmekör „örök egyetértése” és együtt maradása származna, de az elmúlt évek ennek az ellenkezőjét bizonyítják, azt, hogy a két eszmekör képviselői között mélyreható ellentétek vannak, és ezek az időben előre haladva fokozódnak is. Példa erre a magyar politikának különösen az elmúlt tizenkét éve.
Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy – ellentétben az első két korszakkal – a harmadik liberális korszaknak nincs az előző kettővel vetekedő belső koherenciája. Egyrészt a liberalizmus és globalizmus között nincs olyan erős szövetség, mint a liberalizmus és a nemzetállam, illetve a liberalizmus és a demokrácia között. Éppen ezért nem sikerült az elmúlt harminc évben pontosan meghatározni, hogy valójában mihez is kellene alkalmazkodni. Mert az világos, hogy az 1980-as évek második felében előtérbe kerülő nyugatosodás még nem a globalizációhoz való illeszkedést jelentette, mint ahogy azt néhány évtizeddel később látjuk. E tekintetben a nyugati minta sem olyan egyértelmű, mint a korábbi szakaszokban.
Másfelől ennél is erőteljesebben azt kell megfogalmaznunk, hogy a korábbi két korszakban a társadalmi integrációra vonatkozó mechanizmusok sokkal egyértelműbbek, mint e harmadik szakaszban. Itt úgy tűnik, maga a Nyugat sincs már birtokában annak a tudásnak, hogy hogyan integrálhatná rendkívül heterogénné váló társadalmát. Ebből adódóan a nyugati értékekre fogékony hazai közönség számára is roppant nehéz az alkalmazkodás, mert a régi nyugati intézményekhez való alkalmazkodás már nem elegendő, ugyanakkor az újakhoz történő alkalmazkodás (a nyugati és a hazai viszonyok mássága miatt) nem feltétlen elvárható.
Ilyen körülmények között a magyar társadalom ismét dezintegrált állapotba kerül, illetve a nyugatosság ábrándjával együtt is jut vissza. A nyugatos orientáció ugyanis már maga sem tud ilyen integráló mechanizmusokat felmutatni, még kevésbé a „követő” országok számára delegálni. Egészen egyszerűen marad tehát a legelemibb szinten a nyugati értékek középpontba állítása, és azok mérceként való állítása.
Miközben – mint láttuk – a Nyugat lényegét a korábbi szakaszokban a liberalizmus szövetségi és belső társadalmi integrációs politikája biztosította. A globalizáció mai korában azonban túlságosan távoliak és nehezen definiálhatók a liberalizmus szövetségesei; és roppant nehezen meghatározhatók a kohéziót teremtő mechanizmusok.
A magyar politika azért is törik szét, mert a liberális erők itthon ezeket a „lazán” kirajzolódó globális trendeket nem tudják meghonosítani.
Egyfelől a liberálisok nem tudnak reális szövetségeket kötni a globális erőkkel, lévén Magyarország napjainkig sem tagolódik bele a globális világba. Másfelől a liberalizmus teljes mértékben elveszíti azt a képességét, hogy a társadalmi integrációban meghatározó tényező legyen. E tanulmány célja természetesen nem az, hogy a magyar liberalizmus fejlődés- és hanyatlástörténetét akár csak vázlatosan is bemutassa, csupán annyit kell megemlítenünk, hogy ebben bizonyosan szerepet játszik annak a fajta érzelmi politikának a hiánya, amelyet pedig a liberális nemzetállam korában megállapítottunk.
A magyar liberálisok, és pártjuk, az SZDSZ túlságosan is csak az ész nevében léptek fel, és nem törekedtek arra, hogy szövetségeket kössenek a liberalizmuson túli erőkkel. Ahogyan a 19. században a nemzetállam kiépítése afféle érzelmi erőforrás is volt a liberalizmusnak, úgy hiányzott ez a rendszerváltás utáni magyar politikából. Ráadásul az időben előre haladva a nemzetállamot a globalizáció ellenfeleként definiálták.
Rendszerváltók30 - Demszky Gábor: Feleségemmel csak írásban beszélgettünk
Demszky Gábor a demokratikus ellenzék egyik meghatározó alakja volt, a rendszerváltás utáni első szabadon választott budapesti főpolgármester. A HVG 1991 szeptemberében készített vele portréinterjút, ezt közöljük most újra, változtatás nélkül. /// Sorozatunk a modern Magyarország meghatározó évének meghatározó szereplőiről szól.
Nem csodálkozhatunk tehát, ha a helyzet odáig jutott, hogy napjainkra nemhogy nincs a liberalizmusnak befolyása a társadalmi integrációra, de a liberalizmust csak egy-két mikropárt képviseli. Azt is hozzá kell tenni ehhez, hogy nem csak a liberalizmus nem tudja képviselni az elmúlt évtizedekben az eszmei szövetségépítés gondolatát, de például a szociáldemokrácia sem. A rendszerváltáskor az MSZP ugyan kispárti státusba szorult vissza, de utána, 1994-től nagy pártként tért vissza, és ezt a pozícióját egészen 2010-ig (sőt bizonyos értelemben még az után is) megőrizte.
A baloldal nagypártisága azonban szintén nem eredményezett erős szövetségépítést és a társadalmi integráció javítására gyakorolt befolyást. E két hiányosságnak köszönhető valójában az, hogy mind a magyar liberalizmus, mind pedig a szociáldemokrácia kiszorult a magyar politikából, és a magyar jobboldaliságnak egy sajátos pártszerű változata, a Fidesz volt képes arra, hogy egyrészt a saját eredendő ideológiáján túlnyúlva szövetséget építsen; másrészt a maga módján igyekezzék egy integrációs politikát is kialakítani.
Ha röviden is, de végigtekintettünk az európai politika – véleményünk szerint – nagy liberális korszakain és áramlatain. Az volt a kiinduló tételünk, hogy az európai politikában kiemelkedő szerepet játszott (és mindmáig játszik) a liberalizmus, amely ezt a szerepét a más eszmekörökkel való kreatív összekapcsolódásnak valamint az egész társadalom felé irányuló közösségadásnak köszönheti. Általános európai trendként határoztuk meg a liberalizmus alak- és korszakváltásait, és megállapítottuk, hogy a mai, harmadik korszakban jelentős erőforrás-csökkenés mutatható ki, aminek az a következménye, hogy a liberalizmus elveszítette két eredendő versenyelőnyét.
S ebből a változásból magyarázhatjuk, hogy a hazai politikában miért olyan eredmény adódott a 2022-es választáson, amilyen. A magyarázat kicsit bővebben a következő. 1990 körül a liberalizmus tiszta fényében ragyog. Sem az nem érzékelhető vele kapcsolatban, hogy liberalizmus és demokrácia szövetsége kezd bomladozni; sem az, hogy csökkent az integrációteremtő képessége, mert elhagyva a nemzetállami perspektívát a jelent és a jövőt a globális struktúrák felől képzeli el.
Kerék-Bárczy Szabolcs: Nincs ellenzék Magyarországon, azt létre kell hozni
A jelenlegi "ellenzéket" el kell felejteni, velük ugyanúgy nem szabad szóba állni, mint a NER kemény magjával. Ők a probléma maga, sem együtt, sem szervezeteikre vagy személyekre lebontva nem a megoldást jelentik, hanem magát a liberális demokrácia, a jogállam és a társadalmi szolidaritás újbóli felépítése előtt tornyosuló, leküzdendő akadályt. Vélemény.
Mindezekről szó sincs a magyar rendszerváltásban. A hazai elitek épp abban a tudatban köteleződnek el a nyugatosság mellett, hogy abban liberalizmus és demokrácia tökéletesen megfér egymás mellett, és hogy a puha diktatúra után csak egy ilyen ideológia tudja biztosítani az individualizált és atomizált magyar társadalom egységét. Ám a nyugati liberalizmus már ekkor sem tudja ezt a perspektívát nyújtani és különösen nem kielégíteni.
A nyugati liberalizmus ekkor már globális, és nehezen tud megbirkózni azzal, hogy a globális elitek mellett hogyan lenne létrehozható egy olyan globális démosz, amely támasztékot adhat ennek az új liberális világszemléletnek.
Mindez felveti a már korábban is megpendített kérdést: milyen nyugati mintához kellett (volna) csatlakozni, vagy másképpen: hogyan lehetett volna feldolgozni és a hazai igényekhez igazítani ezt a rejtetten már a rendszerváltás idején is változó világtrendet?
A világtrend ugyanis már túl volt a nemzetállamon és bizonyos értelemben túl volt liberalizmus és demokrácia szövetségén. A világtrend ekkor voltaképpen már nagyon messze volt a hazai valóságtól. Ez a valóság ugyanis bár világtrendek árnyékában formálódott, de sosem tudta igazában magába építeni ezeket a világtrendeket. Láttuk, hogy ez még a dualizmusban sem sikerült, sőt az első igazán drámai kihívást éppen a nyugati nemzetállam hazai viszonylatok között szokatlan átültetése jelentette.
A dualizmus után, egészen a Kádár-rendszer végéig Magyarországon a politika nem is próbálkozott direkt mintakövetéssel, de a 80-as évek végén az elitek visszatértek ehhez, és a közeljövő feladatát a nyugatosodásban jelölték meg. Azonban – ahogy láttuk – a nyugat-európai liberalizmus messze nem olyan egységes volt már ekkor, mint amilyennek itthonról látszott.
Arra kell tehát jutnunk, hogy ami a magyar politikában a Fidesz felemelkedésétől kezdve jelentkezik, az nem az ok, hanem az okozat. És akkor most említsünk néhány ha-val kezdődő tényt. Ha az SZDSZ erősebb és a magyar közönség elfogadja a „liberális világforradalom” tanát, a Fidesz előtt sosem nyílott volna akkora tér, amekkora. Ha az MSZP élni tud nagy felhatalmazásával, s 1994 után valamint 2002 és 2010 között) képes hatékonyan kormányozni, megint csak nem kerül előtérbe a Fidesz, amely ugye, végig az uralkodó liberális demokráciával (vagy a konszenzuselvű demokráciával) szemben állott. S végül: ha a magyar társadalom széles rétegei ellenállóbbak az illiberális kihívással szemben, szintén nem történik oly nagymértékű fordulat, mint amelynek betetőzése a 2022-es kétharmad.
Összességében az a magyarázatunk, hogy az aktuális világáramlatok Magyarországot vagy nem találták készen a teljes mintaátvételre (mint a dualizmusban vagy 1990 után); vagy (mint a Horthy-korszakban) a minta tagadásához, a nyugati keretek elutasításához vezettek.
Miért van „két Magyarország"? Mítoszok és magyarázatok - 1. rész
Bár a magyar közéletben sokan és sokat beszélnek arról, hogy végre meg kellene haladni a végletes politikai megosztottságot, ám annak okait igazából még nem tárták fel. A Méltányosság Politikaelemző Központ elemzői háromrészes írásukban erre vállalkoznak.
Sajnálatos módon a mintakövetési kísérletek a három esetből kétszer a helyett, hogy nyugatos pályára állították volna Magyarországot, éppen hogy nem állították arra vagy csak részlegesen. A harmadik esetben pedig egyenesen azért történt a minta elutasítása, mert a kortársak többsége úgy vélte, az adaptációt megelőző kísérletének kudarca lejáratta magát a mintakövetést. Így egy furcsa következtetésünk lehet. A liberalizmus nálunk sem akkor, amikor nagyon népszerű volt, sem akkor, amikor népszerűtlen, nem tudott a nyugati liberalizmushoz hasonló eredményeket, szövetségkötéseket felmutatni. A liberalizmus nálunk sem a nemzettel, sem a demokráciával, sem a globalizációval nem tudott kellő szövetséget kötni. Ezen túlmenően pedig – eltérően a nyugati liberalizmustól – társadalmi integrációra sem volt képes. Egy világtrend tehát legfeljebb egyes csoportok gondolkodásában volt jelen, de nem tudott mélyreható társadalmi tényezővé – hogy ne mondjuk: visszafordíthatatlan civilizációs erővé – válni.
S itt jutunk az aktualitáshoz. Ha arra a kérdésre keressük a választ, miért nyer a Fidesz immár negyedszer kétharmaddal a választáson, akkor ezt összefüggésbe kell hoznunk a dolgozat fő állításával. Mert valami hatása mégis csak van a magyar politikára a fent bemutatott liberális korszakoknak. Ez pedig az igény az egyes ideológiákon túlnyúló szövetségkötésekre és a társadalmi integráció megszervezésére. A dolgozat nem állítja, hogy a Fidesz e két területen jó teljesítményt nyújt, azt azonban igen, hogy van igénye e két feladat megoldására.
Azzal a helyzettel szembesülünk tehát végsősoron, hogy azok a feladatok, amelyeket a fejlettebb világban a liberalizmus szellemében ismertek fel (és sok tekintetben meg is oldottak), azok nálunk a liberalizmus szellemében és eszközrendszerével nem tudtak megoldódni. A Fidesz nagy szerencséjére a liberalizmus manapság nem csak itthon, de a világban sem tud felmutatni hatékony társadalomintegrációs kísérleteket.
A Fidesz mindaddig monopolhelyzetben marad, amíg a hazai liberalizmus (vagy valamilyen más ideológia) nem ismeri fel az ideológiákon túlnyúló szövetségkötés és a társadalmi integráció fontosságát, és ezekre vonatkozóan nem dolgoz ki életképes programot.
Borítóképünkön 1989. október 23-a a Kossuth téren / fotó: Fortepan / Szigetváry Zsolt
Mintha személyes történetében mondaná fel a kormánypolitika kritikáját, olyanok Füle Zsigmond első tapasztalatai a munka világában. Ő az a 18 éves, bácsborsódi fiatal, aki keresztkérdéseket tett fel Lázár Jánosnak bajai fórumán, és panaszára, miszerint keveset keres, a miniszter úgy válaszolt: rossz helyen dolgozik.
A HVG újságírói adnak pár tippet a vakációhoz.
A Magyar Olimpiai Bizottság kapta a legtöbbet, de utalták a szokásos 110 milliót az ATV volt elnöke vállalkozásának, és jutott némi apró a Rogán-szomszéd Csetényi Csaba cégének, egy Tiborcz-, illetve egy Mészáros-közeli magántőkealap érdekeltségének is.
Heorhij Tihij szerint inkább azt kellene megmagyaráznia a magyar embereknek, hogy miként sikerült „elcseszni” az ország gazdaságát.
Az énekes már elnézést kért, amiért elragadta az aljas indulat.
Több oka is van a lakhatási válságnak.
