Jó-e a kortárs művészet, ha nem elég kritikus és felforgató? – norvégiai művészeti fesztiválon járt A mű

A kortárs művészet elmúlt 20-25 évének egyik legnagyobb sikertörténete, úgy tűnik, egy bizonyos formátum elterjedéséhez köthető. A biennáléról van szó, ami első közelítésben nem egyéb, mint kétévente megrendezett, nagyszabású, nemzetközi művészeti esemény. De a biennálé nem csak, vagy nem is igazán ennyi: sokkal inkább a neki helyet adó város alapvető kulturális azonosítási pontja, egy olyan csúcsesemény, amely azonnal elhelyezi a lokációt a kortárs művészet nemzetközi térképén, és egy olyan, jól alkalmazható kulturális rendezvény- formátum, amely a városmarketing eszközeként bevonzza az érdeklődőket. Legalábbis ezt remélik tőle.

Ugyanakkor szakmai értelemben a biennálé – már hogyha a finanszírozása stabil, fenntartható –, azt az ígéretet hordozza, hogy építkezni lehet, hosszabb távra megalapozni egy intézményi működést, így markánsan be lehet kapcsolódni a nemzetközi művészet vérkeringésébe, hozzá lehet szólni a diskurzushoz, akár a művészeti világ hagyományos, nagy centrumain kívülről is, főként, ha a kétévente felkért kurátorok személye is erősíti ezt a folyamatot.

Lassan annyi biennálé van a világon, mint rockfesztivál, vagy műkereskedelmi vásár, csakhogy egy biennálé sokkal izgalmasabb tud lenni, mint a rockbulik, vagy a gyűjthető javak bemutatói.

Leginkább akkor, ha az a kurátori koncepció, amely alapján rendezik, és az a művészet, amely ott megmutatkozik, maga sem passzol bele maga is a szórakoztatóiparba és a fogyasztásba, vagy belepasszol ugyan, de itt-ott azért kilyukasztja a dobozt.