Kovács Kokó István: Magyarországon túlzottan összefonódott a közélet, a politikai és a gazdasági élet
23 perc
2023.07.25. 04:30
Élete állását hagyta ott Svájcban, azt mondja, azért, mert nem tudott a pénzhez, a politikához lojális lenni. Hiányérzete van amiatt, hogy a magyar ökölvívás szakmai vezetésében sosem kapott szerepet, de mára elfogadta, hogy egyedül nem is tudna rendet tenni abban. Úgy látja, a sportba öntött milliárdok nagy része nem jól hasznosul, és bár vannak ötletei arra, hogyan lehetne megreformálni a rendszert, azt érzi, a kritikus hangvétel itthon nem vezet sikerhez. Kovács Kokó István húsz éve egyike volt a(z akkori) Magyar Hírlap listáján az ötven legsikeresebb fiatalnak. Sikerről, érvényesülési lehetőségekről, sportról és politikáról is kérdeztük.
hvg360: Mi van most ráírva Kovács István névjegykártyájára?
Kovács István: Olimpia bajnok, lassan 27 éve. Ez a csúcspontja a pályafutásomnak, az életemet meghatározó eredmény, az összes többi titulus csak másodlagos. Voltam és vagyok műsorvezető, újságíró, üzletember, sportdiplomata, étteremtulajdonos, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete, a Veterán Bunyósok Alapítványának elnöke, kurátor, nem is olyan rég még a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség (IBA, korábbi nevén AIBA) főtitkára és jelenleg a Boksz Világszervezet (WBO) európai elnöke. De ha megkérdezik, hogy ki vagyok, akkor azt mondom: olimpiai bajnok és négygyermekes családapa. Minden létező címet megnyertem az amatőr és profi ökölvívásban, de mindig az 1996-os atlantai győzelem határozott meg.
hvg360: Négy évvel korábban, Barcelonában bronzérmes lett. Az az eredmény mit jelent a karrierjében?
K. I.: Büszke vagyok minden sikeremre, de azt akkor, 22 évesen még kudarcként éltem meg. Mindenki biztos győztesnek könyvelt el, de az ökölvívás nem ilyen. Az olimpiára nem elég kijutni, ott mind az öt mérkőzést meg kell nyerni, nincs vigaszág, nincs mögötted egy hátvéd, aki majd kisegít.
Ha rontasz, vége mindennek, legfeljebb készülhetsz és reménykedhetsz négy éven át, hogy majd akkor sikerül.
Magyarországon mindenki csak az aranyra emlékszik. Csak azon az olimpián három magyar ökölvívó lett harmadik, de nem hiszem, hogy a teremben bárki tudná, hogy Mizsei Gyuri és Béres Zoli volt a másik kettő. Sajnos. Illetve szerencsére ennyire sikeres a magyar sport, hogy a bronzérmesek nevét már nem jegyezzük meg. Vannak olyan nemzetek, ahol – ahogy viccesen szoktuk mondani – egy kapufával gólkirály lehet valaki. Nálunk szerencsére mind az ökölvívás, mind a magyar olimpiai mozgalom történelme azt eredményezi, hogy a bronzérmek feledésbe merülnek, olyan sok van belőlük.