Galit Atlas: Érzelmi örökség
Sorozatunk előző részét itt olvashatja. A könyvet ide kattintva megrendelheti a kiadótól. | A páciensemet, Noah-t, amióta csak az eszét tudja, erősen foglalkoztatja a halál. Nyolcéves korában mindennap elolvasta az újságban a halálhíreket. Azon tűnődött, kik lehettek a halottak. Az anyját faggatta, de ő csak megvonta a vállát, és azt mondta, ezt nem tudhatjuk.
Márpedig Noah tudni akarta, tudnia kellett. Kutatott, nyomozott. Kik voltak ezek a halott emberek? Kit hagytak hátra? Hány évesen haltak meg? Ő maga is meghalhat? A szülei is?
Noah évtizedekkel később a „halottakkal kapcsolatos megszállottsága” miatt keres fel. Mindent tudni akar a gyászhírek szereplőiről, én pedig mindent tudni akarok róla. Minden egyes halálhírrel, amelyet behoz a rendelőbe, próbáljuk egymáshoz illeszteni a kirakós darabkáit, és keressük, ami még hiányzik.
– Megvan – dicsekszik Noah, miután órákon át nyomozott az interneten, hogy dátumokkal és részletekkel egészítse ki a legutóbbi gyászhírt. – Azt hiszem, most már mindent tudok. Most már képes vagyok elengedni.
Noah-val ellentétben én a sötétben tapogatózom. Sok minden hiányzik az élettörténetéből, és türelmesen várom, hogy ezek a részletek kiderüljenek a rendelőben. Tapasztalatból tudom, hogy erre előbb-utóbb sor fog kerülni. Semmi mást nem kell tennem, csak csendben figyelni és behívni őket.