"Békák vagyunk a fazékban, és nem érzékeljük, hogy egyre forróbb a víz" – interjú Nagy Péter István rendezővel

HVG: Gimnazistaként csatlakozott a celldömölki Soltis Lajos Színházhoz, ami kuriózum, hiszen a tízezres kisvárosban több mint negyven éve alkot egy amatőr csapat nem akármilyen színvonalon. Belülről is ilyennek éli meg a társulat?

Nagy Péter István: Ez közösségi színház, ami nagyon szerencsés időszakát élte, amikor bekapcsolódhattam. A stúdiósképzésünk végén szinte az egész osztályunk úgy döntött, hogy marad a színháznál, és több mint tíz évig dolgoztunk együtt. Barátok voltunk, maradtunk, kívülről-belülről ismertük egymást, olykor már-már kommuna jellege is volt az egésznek.

Ehhez jött az elkötelezett szakmai kíváncsiság, egy sor izgalmas alkotó, szóval nagyon jó volt a csillagállás.

HVG: Mi vitte rá a megszállott színházcsináló Soltis Lajost, hogy Sitkén színházat hozzon létre?

N. P. I.: Nem ő hozta létre, akkor már több mint egy évtizede létezett. A Sitkei Színkör a KISZ által fenntartott ifjúsági műkedvelő társulatként indult – a nyolcvanas évek elején ezt nemigen lehetett másként –, aztán a kilencvenes években egy amatőr fesztiválon a társulat találkozott Soltis Lajossal és az ő tanyaszínházi tapasztalatával. A két dolog izgalmasan összeszikrázott.

Lajos halála után, 2000-ben a sitkei polgármester kitette a csoportot a kultúrházból, de akkor még a száműzöttség is összetartó erővé változott, és 13 kilométerrel arrébb, Celldömölkön fogadták be, idővel megkapta a volt mozi épületét.

HVG: Az egyik polgármester elzavarta, a másik befogadta, és el is tartja. Hogy is van ez?