A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Elérték végleges magasságukat a budavári Szent György tér és Dísz tér új épületei, hatalmas tömegük már a Vár alatt sétálva vagy épp Pestről nézve is szembeötlik. Most látszik csak igazán, mennyire logikus volt a második világháború után az a törekvés, hogy a Vár megsérült historizáló épületeit egy-egy emelettel visszabontsák, homlokzatuk díszítését megszelídítsék. Ráadásul a XIX–XX. századi homlokzatok aprólékos helyreállításánál jobban izgatta az akkori műemlékeseket, hogy a belövések által felszaggatott épületekből ki-kibukkanó középkori elemeket megmutassák.
Így állt vissza a földszintes, egyemeletes barokk házak dominálta utcakép, ami azt megelőzően jellemezte a Várat, hogy a Monarchiában kormányzati negyedet csináltak belőle. A funkció is megváltozott a szocializmus idején, a negyed kulturális és tudományos intézményeknek adott otthont. A kilencvenes–kétezres évtizedekben kellett volna ezt az akkorra már jócskán megkopott struktúrát felrázni, megújítani, turisztikai, gasztronómiai kínálattal felturbózni, ám ezt sem az állam, sem a főváros, sem a kerület nem indította el.
A 2010-ben berendezkedő Orbán-kormány pedig innovatív, XXI. századi megoldások helyett visszatért a kályhához: a Monarchiában megszületett állapotok helyreállítását tűzte ki célul, mind az épületek képe, mind a funkciója tekintetében. A Várkert Bazár esetében megtörtént a műemléki felújítás, ám a funkciót nem sikerült kitalálni azon kívül, hogy a beruházás új utat nyitott a Vár megközelítéséhez, rehabilitálta a Lánchíd utcát, és persze helyszínt adott a miniszterelnök évértékelő beszédeinek.
