Kovács Bálint: "Ez az éjszaka megint hangos lesz"

Anya behúzta maga után az ajtót. Akkor kezdődik.

Tudta, hogy ez az éjszaka megint hangos lesz, mert már abban a mozdulatban, ahogy anya behúzta az ajtót, benne volt a következő néhány óra minden szorongása, félelme, és az érzés, hogy nem, nem akar ott lenni. Pontosan ismerte már, hogyan csukódik ilyenkor az ajtó, idegesen, kicsit remegő kézzel, a kelleténél épp csak egy hajszálnyival lendületesebben, de az a kis puffanás az ajtószárnyak találkozásakor akkor is olyan, mint egy puskalövés. Mint a startpisztoly a veszekedéshez, ami pillanatokon belül el is kezdődött, fojtott hangon, vagyis olyan hangon, ami fojtottnak tűnik, de valójában még így is hangosabb a hétköznapi beszédnél, a fojtottságtól meg csak fenyegetőbb lesz. Fenyegető, mert sosem tudta, mi lesz a következő, minden egyes beszűrődő mondatban ott volt valami igazán rossznak a lehetősége. Csak sose tudta, hogy mi lesz az a rossz, pedig szerette volna, ha legalább tudhatja, mert így az ismeretlentől kellett félni és folyamatosan készenlétben állni.

Úgy érezte, hogy mindjárt megfullad. Feküdt a sötétben, ami valahogy mégsem tűnt sötétnek, mert a sötét eltakar, a beszűrődő hangok viszont olyanok voltak, mint a reflektor bántó fénye. Magára húzta a takarót, felhúzta a lábait egészen a mellkasáig, és próbált eltűnni a szobából, az ágyból, a becsukott ajtó másik oldaláról. Mert hiába volt csukva, attól még minden hang áthallatszott, minden hangos szó betört a szobába, és kiszorított valamennyit a levegőből, hogy végül már semennyi se maradjon belül. A csukott ajtó csak olyan volt, mint az ablak a dermesztő időben: hiába van bezárva, a kinti hideg mégis befurakodik, és idebent lesz belőle pára, abból meg vízcseppek, annyi, amennyi végül az egész szobát megtölti, és ő nem fuldoklik majd tovább, hanem megfullad, és senki észre se fogja venni, mert a szülei csak veszekednek tovább odakint, vele hiába történik idebent bármi, az senkinek nem számít.

Kalligram Kiadó

Dermedten feküdt az ágyban, a felhúzott lábai olyanok voltak, mintha ugrani készülne, mint a rókától üldözött nyúl, hogy ha beigazolódik az a homályos valami, amitől fél, azonnal tudjon reagálni. Mint az ostorcsapások, úgy csattantak az ajtón a tompítva is kiabálás erejű szavak, vagyis csak az anyja hangja csattant mindig, mert az apja sosem állt ki magáért, ő tényleg csendes volt, és úgy válaszolgatott a hozzávágott szidalmakra, mint a pékinas, akit a pék kérdez a reggelre készített kenyérről.

Pedig az egésznek megint semmi értelme nem volt, nem azért veszekedtek, mert valódi nézeteltérésük támadt, hanem csak hogy veszekedjenek. Ahogy másnak megvan az esti rutinja a futással vagy a viráglocsolással, úgy az anyjának ezek a veszekedések jelentették a menetrendszerű feszültséglevezetést, leszámítva, hogy teljesen haszontalan volt, mert ha pillanatnyilag ki is sütötte az összes áramkörét, csak még nagyobb haragot generált. Mint egy erőmű, úgy termelte az idegességből a dühöt, a dühből a kiabálást, a kiabálásból a hangos éjszakákat a behúzott ajtó mögött, a remegést, amiről sosem volt hajlandó tudomást venni. Nem ő remeg, csak a hangok rezgetik az egész házat. Nem ő omlik magába, csak a ház.

Zsófi is szívesen kiabált volna, hogy levezesse a feszültséget, de közben észrevétlen is akart maradni, eltűnni a szobából, a házból, a hangok fénypászmáiból, mint az országúton a rágcsáló a közeledő autó előtt. Feküdt az ágyban, próbálta magát a lehető legerősebben belepréselni a matracba, az egész testét, a fülét a párnába, hogy ne hallja ezt az egészet, de közben igazából nem akarta, hogy ne hallja, mert mi van, ha valami olyat nem hall, amit kellene, például hogy elválnak, és akkor mindennek vége, vagy róla mondanak valamit, és egyébként is, hallani akarta, hogy az anyja végre elárulja, mi is a veszekedés valódi oka, vagy hogy az apja most először kikéri magának ezt az egészet, nem csak áll ott, mint rongybaba a viharban, és tűri, hogy összevissza csavarják a fojtott hangon rákiabált szavak.

Vagy ha megtörténik a legrosszabb, akkor legalább hallja, ahogy megindulnak felé. Ettől tartott a legjobban: hogy majd őt használják fegyvernek vagy pajzsnak a veszekedéshez, mint a múltkor, amikor a gyereknevelés kérdésein vesztek össze, hogy ilyen idős korban otthon szabad-e már hagyni egyedül egy gyereket pár órára délután, és akkor róla beszéltek a telefonban, amikor anya felhívta a nagyit, hogy megkérdezze, az ő gyerekkorában hogy is volt ez, a nagyi pedig biztosan érezte, hogy senkit nem érdekel, amit ő mond, csak egy játszmába lett berángatva. És Zsófinak ott kellett lennie, és tűrni, hogy anya fogja a kezét, hogy mutassa, ő az, aki megvédi őt, de ez nem volt igaz, ő is csak egyike volt azoknak, akiket odarángattak, és próbált elsüllyedni, de nem lehetett, és egyébként is, nem történt semmi rossz vele délután, akkor miért nem lehet, hogy abbahagyják, mert mindegy, hogy hány órát volt otthon egyedül, ennél, ami utána jött, semmi sem lehetett volna rosszabb.

Úgyhogy csak annyira fogta be a fülét, hogy azért halljon mindent, és megfeszült testtel várt, miközben próbálta elengedni a tagjait, hogy ne szorítsa annyira a térdét a mellkasa előtt a másik kezével, hogy belefehéredjenek az ujjai. Anya képtelenségeket hajigált apa fejéhez, apa pedig tűrte, de sosem azt válaszolta, amitől alábbhagyott volna bármennyit is az egész, már ha egyáltalán létezett ilyen. Zsófi mindig várta, hogy kiderüljön, létezik. Nézte belülről az ajtót, egyszerre félt tőle és vágyott arra, hogy ami átszűrődik rajta, az végre az egésznek a lezárása legyen.

Mert ilyenkor mindig az ajtót nézte, ami mintha azóta is rezgett volna, hogy anya behúzta maga után, rezgett attól, hogy mindig nekicsapódtak anya szavai, és rezgett attól, ahogy Zsófi a képzeletében odament, és rátapasztotta a fülét, hogy hallja azt is, amit apa válaszol, halk nyugalommal, és a válaszai sose arról szóltak, hogy semmi nem igaz abból, amit anya a fejéhez vág, vagy hogy elég legyen ebből az egészből, apa szavai mintha nem lettek volna képesek arra reagálni, hogy itt csak püföl valaki valakit, nem pedig vita zajlik, és arra sem voltak képesek, hogy megállítsák ezt az egészet, és helyrehozzák azt, ami vele történik, vele, aki ott sincs, és mégis ott van mindennek a közepén.

Igazából azért rezgett az ajtó, mert a gyerekszoba egy ostromlott erőd volt, amit nem védett senki, csapódtak neki folyamatosan a hangos, kiabálásból gyúrt lövedékek, ő pedig minden egyes koppanásra összerándult az ágyában, az újban, ami már nem is gyerekágy volt, hanem igazi, ugyanakkora, mint a felnőtteké, mert a kicsit már kinőtte, de ilyenkor hiányzott neki, mert annak legalább volt egy magas fala, egy kis pajzs még maga mellett. Ostromlott erőd, aminek bármikor kinyílhat az ajtaja, és akkor nem tudta, hogy mi lesz, fogalma sem volt róla, egyszerre rettegett tőle és vágyott rá. Rettegett belekerülni az egész közepébe, de mégis szerette volna, hogy legalább pontosan lásson mindent, és ne a képzeletének kelljen kiegészítenie a jelenetet.

Unsplash

Eközben próbálta eltávolítani magától ez egészet, remegő egérhangon mondogatni magának, hogy nincs is semmi baj, nincs is semmi olyasmi, amit el kéne titkolnia. Mert mindig úgy érezte, ha az iskolában szóba kerültek a szülők, valahogy mindenki tudja róla, ő ott fekszik esténként megbénulva, és képtelen bármit csinálni, ez a homlokára van írva, a szégyen, hogy az ő szülei ilyenek, és erről talán ő tehet. Úgy érezte, a veszekedések párája rárakódik a bőrére, és nem is lehet lemosni onnan, látszik rajta és szánalmat kelt, vagy viszolygást, vagy akármit, de valami olyat, ami miatt ő nem lehet olyan, mint a többiek.

Félt, hogy mi lesz a szüleivel, és mi lesz vele, ha őt magára hagyják, hiszen mindkettő csak a saját sérelmeivel foglalkozik, és vele senki, mintha ott se lenne a becsukott ajtó túloldalán, őt észre se veszik, hiszen valóban nem volt ott, annak ellenére, hogy nagyon is ott volt, olyan volt ilyenkor, mint a lefolyó a kád aljában, rajta keresztül távozott minden kosztól megfeketedett hang a kinti szobából, mint a használt fürdővíz. Miközben meg azt is gondolta, valahogy mégiscsak neki kéne megmentenie őket, ő a gyerekük, akit biztos mindkettő szeret, neki kéne közéjük állni, megölelni mindkettőt, de félt, hogy nem kérnek az öleléséből, mert ha kérnének, akkor veszekedés helyett egyszerűen csak bejönnének, megölelnék, és megvárnák csendben, hogy elaludjon.

De nem jöttek, ő meg nem aludt el, nem aludt el ma sem, csak nézte az ajtót, és azt gondolta, ki kéne mennie, közéjük kellene állnia, és akkor majd mindkettő rájönne, hogy mit tettek vele, hogyan ostromolták addig a szobáját, de ő nem mert közéjük állni soha, és lelkiismeret-furdalása volt, amiért csak fekszik megfeszült testtel, párnába fúrt füllel, és nem akadályozza meg, hogy anya és apa addig kiabáljanak, amíg a hangjuk újra meg újra meg újra visszapattan a falakról, és betölti az egész házat, mint a gyilkos árvíz, ami már ott dübörög az ajtaja túloldalán, amíg a fa nem enged, és meg nem törik és nem engedi betörni a vizet, hogy ő végre megfulladjon, egyszer és mindenkorra.

-----

A Vágták volna le című regény fülszövege a következő:

Zsófi iszonyodik az érintéstől: nem bírja elviselni, ha hozzáérnek, és ő sem tud megérinteni senkit. De konokul és elszántan küzd azért, hogy ezt az irtózatot megértse. Vajon gyerekkori hátborzongató pillanatának hatása, amelyre sokáig visszaemlékezni se mert, elér-e a jelenig? A szerző, ahogy korábbi novelláskötetének valamennyi történetében, regényében is arra akar kíméletlenül rálátni, sőt az olvasó figyelmét is oda akarja szögezni, ami a leginkább rejtve van: a már-már megszokottnak tűnő mindennapi életfélelemre, meg akarja találni azt az egyetlen kifeszített pillanatot, amikor minden elromlott, ahogy azt is, mi vezethetett odáig. A regényben Zsófi gyerekkorának szeretetvággyal átitatott képei váltakoznak a jelenben játszódó eseményekkel.

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!