Fordulópont 2023: Klasszikus értelemben véve saját gyerekem már nem lesz

Négy lombikkezelést nyomtam végig, mire azt tudtam mondani, elengedem. Elengedem, hogy saját gyerekem legyen, abban az értelemben, hogy a saját petesejtemből alakuljon ki, és én szüljem meg.

Nem ennek a döntésnek a meghozatala volt pokoli nehéz, hanem eljutni odáig, hogy képes legyek rá.

Tulajdonképpen az első sikertelen próbálkozás után végig gyászoltam. Közben minden kör után újabb és újabb – egyre drasztikusabb – életmódváltozásokat vezettem be, orvosokhoz rohangáltam, és próbáltam mindig jobban csinálni. A reményem ingadozott, nem értettem azokat, akik töretlennek tűnő lendülettel mentek akár a hatodik lombikon is túl.

Én inkább ahhoz gyűjtöttem az erőt, hogy kiszálljak, és később ne érezzem mindezt megfutamodásnak. Az előre eldöntött határnál – a harmadik után – persze nem ment. Könnyű nagyvonalúan húzogatni előre a határokat, abban a tudatban, hogy úgysem lesz rá szükség!

Annyit sikerült elérnem, hogy a kezelések elkezdése előtt mindig hurráoptimista lettem, őszintén bízva abban, hogy most biztos sikerülni fog. A lendület jellemzően addig tartott, míg az első rosszabb eredménnyel szembesültem, amitől olykor napokra a padlón voltam. Stresszelt, hogy egy szám rosszabb, mint volt, és az is, hogy stresszelek, hiszen a stressz gyilkos, mint megtudtam. Tökéletes csapda.

A harmadik és negyedik kör közt félúton volt legmélyebb a depresszióm, úgy éreztem magam, mint aki egy hatalmas követ cipel, és hiába megyek bárhova, nem tudom lerakni, végig nyom.

A pszichológusomnál megláttam magam, amint lehajtott fejjel ülök egy mocsárban, a semmi közepén, végtelen szomorúságban, azt érezve, hogy gyerek nélkül az egész életem tönkrement. Drámai kép volt, de kilendített a holtpontról, és stabilitást adott az, hogy tudtam, ilyen állapotban nem élhetem le az életem.

Valószínűleg ez kellett ahhoz, hogy kezdjem racionálisabban látni a helyzetet, és ne menjek bele az életemmel összeegyeztethetetlen terápiákba, amik amúgy szintén nem garantálták volna a sikert.

Idővel megéreztem, hogy lehet, az életem már sosem lesz úgy teljes, ahogy azt elképzeltem, de attól még lehet nagyon jó.

Erre jött a sikertelen negyedik kör, ami után egyértelműen éreztem, hogy ennyi volt. Nincs értelme kitennem magam az újabb felesleges reménynek (azóta Visky Andrástól azt is tudom, néha jobb, ha a remény hal meg először) és az újabb nagy bukásnak. Fájdalom nélkül köszöntem el az orvosomtól.

Mostanra jól vagyok – legalábbis a felszínen érzem magam, ami nagy eredmény -, és nem látom magam előtt kilátástalan jövőképet sem. Bár, lehet, csak hárítok.

Pár hete rádöbbentem arra is, hogy miközben több mint két évig pörögtem a szülésen, tulajdonképpen bennem megszületett egy új én: támogatóbb, elfogadóbb, megértőbb lettem magammal, következésképp a környezetemmel is.

Ezért hálás vagyok, és nyugodtabban várom, mit hoz a jövő.

Vágyott Gyermekekért Központ és állami spermabank - új javaslatok a meddőségi ellátás átalakítására

Vármegyei meddőségi szakambulanciákkal, központi adatszolgáltatással és a képzések felülvizsgálatával tennék biztonságosabbá, elérhetőbbé és hatékonyabbá a meddőségi kezeléseket Magyarországon. A Humánreprodukciós Igazgatóság nemrég megjelent koncepciója indokoltnak tartaná a petesejtdonáció bevezetését is, a 43 év feletti nőknél ugyanis már szinte esélytelen a lombik. Jöhet az államilag finanszírozott spermabank is.

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!