Demény Péter: Velünk élt, és mégis máshol – Kovács András Ferenc emlékére

Azon tűnődöm, mi lett volna, ha a romániai magyarság komolyan veszi azt az ajánlatot, amely Kovács András Ferenc költészetében testesült meg. Mint sokan tudják, a december 30-án elhunyt költő nagyon népszerű volt, egyfajta celeb, akit, ahogy mondani szokás, mindenki szeretett. Ez a népszerűség nagyjából a kétezres évek közepéig lankadatlanul követte őt, azután szétszóródott, de még így is ő volt az, akit leginkább emlegettek, ha a kortárs romániai magyar irodalomról beszélgettek.

1989 előtt az irodalom arra való volt, hogy „megőrizze identitásunkat”. Egyfajta közösségi feladatot látott el tehát, komolynak, majdnem komornak illett lennie, és jelszavakat sorolnia, rejtett, azaz nagyon is nyilvánvaló szándékkal. „Csiricsári népre nem hagyom a tornyot” – ez a Kányádi-sor egészen egyértelmű volt még az én nemzedékem számára is, ugyanis azt jelentette: aki magyar, az a szülőföldjén marad, amelyet elfoglaltak „ezek”.

Kovács András Ferenc úgy robbant bele ebbe a közmegegyezésbe, mint az ekrazit maga.