A frontról kimenekített ukrán katonák meséltek az orosz csodafegyverről, ami megállította az ellentámadást – Földes András riportja

“Egyik éjjel át kellett mennünk a lövészárkunkból egy másikba. Nem tudtuk, hogy közben kiszúrt minket egy drón. Az oroszok jó ideje már hőkamerákkal felszerelt drónokkal dolgoznak, úgyhogy láttak minket. Pláne, hogy futottunk, és kimelegedtünk.  Ilyenkor távolabbról bemérnek. Akár 200 méterről is. A drón gránátot dobott ránk, és srapnel (robbanószer fémszilánkja. A szerk.) ment a lábamba meg a karomba. Elrejtőztünk, és azt találgattuk, hogyan jussunk ki” – mesélte a negyvenes Andrej olyan hangsúllyal, mint aki egy távoli filmélményét idézi fel, nem pedig azt, hogy két nappal korábban hogyan élt túl egy dróntámadást az ukrán fronton. Annak is a legforróbb szakaszán, Avgyijivkánál.

A város alig két nappal a beszélgetésünk előtt, február legvégén adták fel az ukránok, több hónapos, brutális ostromot követően. Egy turistabuszból átalakított egészségügyi járaton utaztam vele, és egy tucatnyi szerencsés túlélővel, hogy a fronthoz közeli kórházból a biztonságos mélységben fekvő területekre jussunk. A piszkos, gyűrött arcok szótlanul meredtek maguk elé. Volt, aki bekötött fejét, karját fogta, hogy óvja a rázkódástól. Senki nem beszélt, csak amikor kérdezni kezdtem őket arról, hogy miért kellett feladni a már 2014 óta védett, és erődített Avgyijivkát.

A szárazon előadott történetekből nem csak az derült ki, hogy milyen a helyzet a közeli fronton, hanem egy idő után kirajzolódott: hogyan fulladhatott be a sokat várt ukrán ellentámadás, és hogyan fordíthatták meg a háború menetét az oroszok. Hátborzongató kép rajzolódott ki előttem az ukrán háború jelenlegi állásáról.

A sebesült katonák legtöbbje napokkal korábban még saját szemével látta a helyzetet. 

Fáradt katonák utaznak a kórház felé.

Földes András

Az oroszok lőtték a mentőautókat is

“A bajtársam nem sérült meg. El tudtunk rejtőzni, és rádión felvettük a kapcsolatot a parancsnokunkkal – folytatta megmenekülésének történetét Andrej. A többi sebesült felé fordult, végre valami elvonta a figyelmüket a sebeikről. “Az egységem drónokat küldött ki, hogy megnézzék, biztonságos-e a terület, és ki tudnak-e menteni minket. Felcser (tábori sebész orvos) vagyok, szóval amíg vártunk, elláttam a sebeimet. Az oroszok épp nem lőtték azt a területet, úgyhogy kiküldtek egy harctéri mentőkocsit, és megkaptam a pozíciót, ahova saját lábon is el tudtam menni. Szerencsém volt. Nem mindig tudnak segítséget küldeni a sérültekért. A parancsnoknak mérlegelni kell, hogy érdemes-e egy egész mentőt kockáztatni, csak hogy megmentsenek egyetlen embert.” 

A mentők nem élveznek védettséget a fronton? –  kérdeztem, amire ugyanolyan legyintés volt a válasz, mint amikor egy harctéri orvost interjúvoltam meg a harctéri bunkerben: 

“Az oroszokban nincs emberség. Emlékszem, amikor a szakaszunkból három embert sebesített meg egy drónról dobott gránát. Súlyos volt a katonák állapota, úgyhogy kiküldtek értük egy mentőt néhány orvossal. Amikor az oroszok látták, hogy jön a mentő, akkor újabb drónokat küldtek ki, hogy levadásszák az egészségügyiseket is. Vissza kellett fordulniuk.”