Mindenki ismeri a Kádár-kockákat, de az eredetük homályba vész – interjú a Ludwig Múzeum kiállításának kurátorával

A mű: A kiállítás – pontosabban annak egy változata – korábban is megvalósulhatott volna, igaz, másmilyen térben, kevesebb alkotó részvételével, ráadásul az ország határain kívül: Velencében, a 2013-as Építészeti Biennálén. Nem így történt; abban az évben, amikor Önök ezzel a koncepcióval pályáztak, nem ez lett a nyertes.

Készman József: Igen, annak idején Katharina Roters-szel és Szolnoki Józseffel gondolkodtunk azon, hogy az akkor általuk frissen feldolgozott téma és kutatás, a kockaházak és  homlokzataik története olyan felvetés, ami az Építészeti Biennálén is érdekes lehet, hiszen ez egy lokális fejlemény, tipikusan magyar – ha úgy tetszik, hungarikum. A pályázatunkat elbírálók viszont kínosnak tartották a magyar kockaházat, és nem szerették volna, hogy a XX. századi magyar építészetet egy ilyen „torzszülemény” képviselje. Úgy érezték, ez olyan lenne, mint egy Hrabal-mű vagy egy cseh újhullámos film, de az ezekben érezhető megértő szeretet nélkül. Nem ez volt a szándékunk, sajnálom, hogy annak idején ez nem jött át.

A mű: Eltelt 11 év, most itt állunk a Ludwig Múzeumban, a megvalósult kiállítás nyitó termében, egy furcsa tárgy, egy betonkeverő és egy üst összeépített együttese mellett. 

K. J. : Ez a betonkeverő-gulyáságyú kombó egykori tervünk szerint a magyar pavilon átriumában is ott állt volna, időnként pedig valószínűleg igazi gulyás főtt volna benne. Itt most a mögötte elhelyezett hangszóróból a Jó ebédhez szól a nóta szól, keveredve egy valódi betonkeverő hangjaival.

Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum / Rosta József

A mű: Ez a felütése annak a több tematikus szekcióra bontott kiállításnak, amelynek a keretében múzeumi körülmények között járhatunk egy kockaházakban bővelkedő magyarországi település utcáin?

K. J. : Nem építészeti, vagy építészettörténeti kiállítást szerettünk volna csinálni, hanem egy olyan válogatást, amely elsősorban a képzőművészeti megjelenéseket gyűjti egybe. Egyrészt olyan munkákat, amelyeknek ez volt a fókusza, a fő témája, másrészt olyan alkotásokat, amelyekben ez ugyan melléktéma, a figyelem perifériájára húzódva, de azért ott van; egészen annak a vizsgálatáig, hogy a fiatalabb generációk tagjai illetve fiatalokból álló alkotóközösségek hogyan viszonyulnak ehhez a jelenséghez.

A mű: Katharina Roters munkája, a homlokzatokra koncentráló közel 1000 darabos kockaház-fotósorozat, illetve az ebből a gyűjteményből készült könyv nyilván alapvető. De kikről volt tudható még, hogy az életművükben a kockaház akár motívumként, akár problematikaként jelen van, és kikről derült ki mintegy menet közben? Mekkora kutatás előzte meg a kiállítást? Már meglévő művekre támaszkodtak, vagy volt, ami kifejezetten ide készült?

K. J. : Kétéves kutatás van a kiállítás mögött, azzal együtt, hogy egyszer már ezzel pályáztunk is. A kiállított munkák többsége korábban is létezett. Ikonikus kétdimenziós ábrázolásokból olyan sok azért nincsen; Birkás Ákos egy ilyen ikon ebben a történetben, meg persze Bukta Imre, akinek ez a téma a hétköznapi környezetét alkotja. Fehér Lászlónak az itt kiállított képéről lehetett tudni, de attól függetlenül unikális, mivel sosem még volt kiállítva. És persze került be a kiállításba még sok szellemes festészeti, fotográfiai és építészeti reflexió, több különböző generációhoz tartozó alkotótól.