A magyar megtakarító legfontosabb kérdése

Kezdjük az alapkérdéssel: mekkora arányban tetszik forintot, forintos eszközöket tartani a megtakarításai között, és mekkora arányban nem tetszik? Nem véletlenül kérdem, és nem is azért, mert a két évvel ezelőtti energiaár-pánikban 434-ig szaladt EUR/HUF árfolyam. Vagy mert a horrorkamatokkal kikényszerített visszarendeződés vége után, immár egy és egy negyed éve, lényegében a forint kamatának fokozatos normalizációjával párhuzamosan, trendszerűen gyengül. 

Nem is azért kérdem, mert ezekben a hetekben a forinttal kapcsolatban a szokásosnál lényegesen több negatív impulzus úszik be a piaci szereplők által leginkább használt hírügynökségek monitorjaira, és még csak nem is azért, mert ezekre az árfolyam jól láthatóan reagál is. Hanem azért kérdem, mert mikor ezt írom, akkor 396 forintot kell adni egy euróért, tíz évvel ezelőtt ilyenkor pedig még csak 311 forintba került – márpedig 

a 27 százalékos leértékelődés egy évtized alatt olyasmi, amiről beszélnünk kell.

Az, hogy a forintot leértékelték vagy leértékelődött, hogy a leértékelődés akár az egyik, akár a másik esetben szükségszerű volt-e – vagy akár célszerű és helyes volt-e –, nem tárgya ennek a hírlevélnek. Itt mindösszesen arról van szó, hogy ön mibe tegye a pénzét. Arról, hogy mibe tegye a pénzét most, mindig éppen most, és nem arról, hogy mi lett volna ekkor meg akkor.

Egyszerűbb a dolgunk tehát, mintha el kellene merülnünk a monetáris makrogazdaságtan intellektuálisan amúgy nagyon inspiráló gondolkodási keretében. Itt és most csak arról kellene gondolnunk valamit, hogy a következő tíz évben vajon folytatódik-e az előző évtized trendje, esetleg be is gyorsul. Vagy éppen megfordul, vagy elenyészik, megszűnik a trendszerű mozgás, és az EUR/HUF árfolyam stabilabb lesz, mint klímaválság idején az éves középhőmérséklet.

Aki tudja, az hóhányó

Ezzel el is jutottunk egy újabb vigasztaló gondolathoz. Az, hogy véleménye erről is lehet bárkinek – így például nekem is van –, az teljesen érdektelen, ugyanis tudni senki sem tudja. Nem csak ön és én vagyunk így ezzel. Ha tehát a kedves olvasó olyat lát vagy hall, hogy valaki tudni véli, hol lesz a forint tíz év múlva, akkor legyen biztos benne, hogy ott jó eséllyel a szemfényvesztés, ha ugyan nem egyenesen a hóhányás minősített esete forog fenn. Az ilyesminek a tudása ellenkezik a szakmánk legelemibb szabályaival. Tisztességes befektetési szakembernek ezt illik nem tudnia. Ehhez az elvhez ragaszkodunk, így nem is tudjuk.

Azt viszont tudjuk, hogy

az ön fogyasztói kosara már most is hemzseg az olyan tételektől, amelyeket forintért nem lehet megvenni,

és azt is nagy biztonsággal tudjuk, hogy ez így lesz a jövőben is. Az üzemanyagot ön amerikai dollárért vásárolja, más energiahordozókat, az autóját, a remélhetőleg csak idősebb korában vagy akkor sem esedékes gyógyszerei jelentős részét, a ruháit, de még az élelmiszer nagyobb részét is euróért veszi, a lakhatási költségei pedig magától értetődően ugyancsak ezer szállal kötődnek euróalapú piacokkal. A következő évtized külföldi nyaralásai során öntől éppúgy nem fognak elfogadni forintot, ahogy az esetleg külföldi egyetemi tanulmányokat tervező gyerekei vagy unokái sem forintban fogják fizetni a tandíjat és a megélhetési költségeket.

Tehát úgy áll a dolog, hogy aki csak forintban takarít meg, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy a jövőbeni kiadásainak tetemes része más devizákban fog jelentkezni, az valójában spekulál. Nem is kicsit, nem is kis tételben. Forgatókönyvében a forint árfolyamával – vagy a forintban elérhető magasabb kamatokkal, vagy a kettő valamilyen kombinációjával – alaposan lepipálja a forint mellett euróban és esetleg dollárban is megtakarító reménytelen lúzereket. Édes lesz ám az öröme a diadalmas lakossági spekulátornak. Nem szégyen már most kicsit irigyelni őt: a kockázatnak fittyet hányó bátor befektető tíz év múlva önelégülten nézhet vissza Deák Ferenc megannyi portréjára, és ropogós húszezreseit számlálva, egyben az imperialisták kárán is örvendve röhöghet a markába.

Na de nézzünk komolyan előre, elvégre arra megyünk mindannyian, nem hátra. A tíz év múlva lejáró forintos magyar állampapírok hozama ebben a pillanatban hozzávetőleg 6,2 százalék, a hasonló futamidejű, euróban kibocsátott, de ugyancsak a magyar állam által kibocsátott kötvények hozama körül-belül 3,9 százalék. A kettő különbsége tehát 2,3 százalék. 

Remekül hangozhatna

Azért merem állítani, hogy elegáns és fair megoldást választok, amikor különböző devizájú magyar államkötvényeket hasonlítok össze, mert a kibocsátói kockázat így azonos is lehetne – persze nem az, hiszen a saját devizájában nem tud csődbe menni egy állam, csak ha kifejezetten akar, más devizában ez kicsit könnyebben megy. Az elegancia és a fairness ugyan némileg csorbát szenved azzal, hogy a külföldi devizában kibocsátott magyar állampapírok egyre kisebb részben vásárolhatók közvetlenül halandó befektetők által, de azért mégsem az eurós német állampapír-almával hasonlítottam össze a forintos magyar államkötvény-körtét.

A 2,3 százalékos hozamkülönbözet tíz év alatt összegszerűen mintegy 25 százalékos különbséget fog előidézni az eurós és a forintos kötvény által teljesített kifizetésekben, tehát 25 százalékkal több forintunk lesz tíz év múlva, mint amennyi eurónk lenne. Ez remekül hangzik… csak ne történjen semmiféle katasztrófa és folytatódhasson az előző, fentebb megidézett évtized trendje.Ekkor tudna ennyi idő alatt újabb 27 százalékkal leértékelődni a forint az euróhoz képest. 

Vagyis pontosan arról van szó, hogy a piac kollektív intelligenciája azt árazza, hogy folytatódik a trend. Így a forint kamatelőnye – természetesen ide nem értve az elmúlt években elterjedt, de mostanában változó kamatozású egyes lakossági szuperállampapírokat – hosszú távon kiegyenlítődik a leértékelődéssel. Viszont nem tudhatjuk, hogy az árazásba foglalt várakozás valósul-e meg, vagy egy másik forgatókönyv: éppen ez a nem tudás, a jövőről való érvényes tudás hiánya az, ami az elsőszámú kiindulópontja minden józan befektetési döntésnek. 

Nem azért döntünk így vagy úgy, mert minden lényeges körülményt tudunk. Hanem azért, mert tudjuk, hogy a lényeges körülmények jelentős részének jövőbeni alakulásáról egyszerűen nem tudhatunk semmit. 

Tehát az ön portfóliójának helyes devizaarányairól csak az egyedi élethelyzet alapos átgondolása után lehet érvényes állításokat tenni. Ez a logika éppen az ellenkezője annak, mint amit spekulációnak szoktak nevezni. Nem nyerni akarunk valamin, amit a többség alacsony valószínűségű lehetőségként áraz vagy egyáltalán nem is vesz figyelembe, hanem egészen különböző forgatókönyvek esetén is el akarjuk várni a megtakarításainktól, hogy biztosítsa nekünk – a gyerekeinknek, az unokáinknak – azt, amiért felhalmoztuk. 

Nem beszéltünk róla, de muszáj legalább felvetni a kérdést, hogy aki a megtakarításait ilyen hosszú távon szeretné védeni az inflációtól, az miben bízhat, ha csak kötvényekre, csak betétekre, azaz csak ilyen vagy olyan devizában ketyegő kamatozó eszközökre épít. Kollégáimmal együtt minderről hamarosan beszélünk ebben a hírlevélben is, de addig is tisztelettel javaslom: gondolkodjanak és beszélgessenek minderről, leginkább azokkal, akikkel közös felelősséget viselnek a családjukért.

Kovács Krisztián a Concorde Értékpapír üzletfejlesztésért és stratégiai tervezésért felelős igazgatója.