Korábban az volt az álláspont, hogy az autizmus valamilyen zavar, belső probléma, vagyis akármit csinál is az illető, bármilyen segítséget kap, problémás ember. A diagnosztika is ebből indult ki, tehát hiányosságot, deficitet, abnormitást keresett, amely negatív konnotációval bír, nem csak a szavak szintjén. Ebből egyenesen következik a kisebbrendűségi érzés, az, hogy nehezen tudsz kiállni magadért, vagy fogalmad sincs, hogyan érvényesítsd a saját érdekeidet. Ez pedig szinte szükségszerűen vezet szorongáshoz és depresszióhoz. Mostanra az a paradigma vált uralkodóvá, hogy az autista ember és a környezete között kölcsönhatás van, és nekünk nem csupán az egyénre kellene fókuszálnunk, és arra, hogy benne van a zavar, hanem az egyén és környezetének az illeszkedésére. Így tudjuk azt elérni, hogy az autista embernek az legyen a megélése, hogy ő értékes, fontos része a társadalomnak, amelyben képes boldogulni.
