A kormányváltás növekvő esélyei – Tölgyessy Péter HVG-nek írt esszéje.
A miniszterelnök minden elszánása ellenére hosszú ideje nem képes megtörni a kormányzását kikezdő trendeket. Valamennyi közéleti tapasztalatom arra utal, immáron komolyan számolni szükséges a lehetséges bukásával.
Orbán Viktor összes eszközével a végsőkig küzdeni fog, mert nem is tehet másképp.
A kormányfő 1994 és 2002, majd 2006 súlyos vereségei után csupán egyre erősebb lett. Ám az érvek jelenleg inkább ellene szólnak. A végeredmény egyelőre csupán valószínűsíthető, de máris bizonyos: viharos hónapok jönnek az országra.
Kétségkívül előttünk áll a magyar politika újbóli „megbillenésének” lehetősége. 1994-ben Horn Gyula pártja a választások első fordulójában első helyen végzett az egyéni kerületek 91 százalékában, majd a baloldali blokk 72 százalékos többséggel alakított kormányt. 2010-ben a Fidesz elnyerte az egyéni mandátumok 98,8 százalékát, és a régi baloldal pártjai már sosem tudták visszanyerni hajdani nagyságukat. Azóta a Fidesz a korábbinál is lényegesen billenékenyebbé tette a választási rendszert. Ez ismétlődően hozta a kormánytöbbség kétharmados diadalait. Most azonban fordulhat a kocka, immáron az ellenzék kaphat számottevő eséllyel alkotmányozó többséget.
A magyar politika ellenállhatatlan száguldással rohan az Orbán Viktor személyéről szóló népszavazás felé. A kihívó fél karakterétől csaknem függetlenül az összes választó számára ott lesz a kérdés: maradjon-e a miniszterelnök? Mindenkinek döntenie kell majd a lefelé tartó Fidesz-hatalom újabb kormányzati felhatalmazása vagy zajos megbuktatása között. A közélet mozgása bármiféle további megfontolásra egyre szűkebb teret enged. Ebben a sodrásban meghatározó szerepre egyedül a Fidesznek és kihívójának van esélye. Kettőjükön kívül, minimális mandátumszámmal, talán még a Mi Hazánk mozgalom nyerhet parlamenti színpadot.
A Föld legkülönbözőbb államaiban egymás után buknak el a régi állam- és kormányfők. Egyedül a közéleti szabadság módszeres felszámolása, Kína és Oroszország diktatúrája stabilizálhatja évtizedekre egyetlen kézben az uralom eszközeit. A magyar miniszterelnök összesen húsz évet tölt el a hivatalában nyolcesztendős megszakítással 2026-ban. Ezzel a Nyugat leghosszabb ideje hatalmat gyakorló vezetője. Ennél tovább parlamentáris feltételek között még senki sem volt hazánk kormányfője.
Orbán Viktor roppant erőforrásokat összpontosított a kezében, amivel viszont a felelőssége is rendkívüli lett. Az ősi panaszkultúra Magyarországán az emberek az összes nehézséget és igazságtalanságot egyre inkább a kormányfőn kérik számon. Újabban csaknem megállíthatatlanul terjed a legszélesebb választói csoportokban a Fideszt övező évtizedes ellenzéki harag. Budapest és részben a magasan iskolázott választók elvesztek a hatalom számára. Határozott az ellenzék térnyerése a fiatalok között és a nagyobb városokban. A kormánytöbbség támogatottsága csupán a mezőgazdasági térségek kisebb településeinek idősebb szavazói között tűnik megingathatatlannak. Ám még ide is, a mezővárosok, falvak világába is betörni látszik az elégedetlenség.
Magyarország utoljára 2010-ben tapasztalhatta meg a politikai szerkezet földindulásszerű átalakulását. A Gyurcsány–Bajnai-kormány két pártjának együttes választói támogatottsága akkor a 2006-os 49,7 százalékról 19,3 százalékra zuhant. A győztes Fidesz a „fülkeforradalom” után újabb rendszerváltásba kezdett.
A gazdaságban a Bajnai-kabinet direkt megszorításaival szemben határozottan visszavágta a közvetlen adókat, miközben az állampolgárok számára árként érzékelt áfát megemelte. A tulajdonosváltást is elősegítendő, tetemes különadókkal terhelte a „nem termelő” szféra legkülönbözőbb vállalkozásait, de ezek az áfához hasonlóan végül jobbára a lakosságra hárultak. A tizenharmadik havi nyugdíjak és a közalkalmazotti bérek megszüntetésével szemben inkább a kevésbé szavazó alacsonyabb jövedelműek segélyeit és juttatásait vette vissza, valamint államosította a kötelező magánnyugdíjpénztárakat. A seregnyi további nem tankönyvszerű eszközzel végrehajtott válságkezelés nehéz évei után tartós növekedés indult el Magyarországon. 2013 nyarától 2019 végéig a gazdaság bővülése valamelyest nagyobbnak bizonyult, mint a visegrádi országok átlaga.
Mindez látványos kontrasztot teremtett a megelőző évtizedek ismétlődően visszatérő vergődésével szemben. A gazdasági növekedés nem csupán megalapozta az állampolgári fogyasztás ütemes emelkedését, a főleg adókedvezményekkel élő családtámogatási rendszer bevezetését, hanem a költségvetés helyzete megengedte a nemzeti nagyság hitét újjáépíteni kívánó költséges sport- és kulturális beruházások elindítását is. Számos ok következtében, amelyek között ott volt a legkülönbözőbb jóléti juttatások visszavétele is, kilencszázezer fővel bővült a kimutatott foglalkoztatottság. A végre szilárdan erősödő gazdaságban mind feszesebb lett a munkaerőpiac. Ennek hatására növekedett a munkavállalók alkuereje és jövedelme. A kilencvenes évekkel ellentétben nem csupán a hazai elitcsoportok, hanem a kisemberek előtt is kezdtek megnyílni a szerényebb nyugati fogyasztási minták. Orbán Viktor elejétől fogva a feltörekvő középrétegek támaszaként lépett fel. Rezsicsökkentéssel és más intézkedéseivel törekedett igazolni, hogy nem csupán szavakban követi a kurucos odamondogató hagyományt, hanem valóságos megmentője a „magyar embereknek” és általában a nemzeti érdekeknek.
Folyamatosan alkalmazta a manipuláció, a módszeres indoktrináció, nemritkán a szabályos parasztvakítás eszközeit,
ám 2020 elejéig valóságosan és jelentékenyen gyarapodott az átlagemberek munkavállalói mozgástere és reáljövedelme, tehát mindent egybevetve a hétköznapi szabadsága. Ugyanakkor ezzel párhuzamban a miniszterelnök kezdettől csorbította a közéleti versenyt, szűkítette a politikai szabadságot. Folyvást gyengítette a régi baloldali elitek hátországát. 2002 hatalomváltásának tapasztalatai után a lehető legkisebbre zsugorította a kormányváltás esélyét. A magyar sérelmi reflexeket Brüsszel és a nálunk befektető „nem termelő” külföldi cégek felé fordította. Mindezzel kisiklatta a szokásos ellenzéki ígéretlicit hatását. A mind kevesebb korlát között kormányzó Fidesz az uralomváltásra alkalmatlan, a felelőtlenül agresszív ellenzék szerepébe szorította az oppozíció kicsi és egymással is rivalizáló pártjait.
A hatalommegosztás formális rendjének meghagyásával Orbán Viktor egyetlen piramisszerű hierarchiába fogta össze a magyar állam valamennyi intézményét. Folyamatosan vette vissza a politikai ellenzék és a sajtó mozgásterét. Nyilvánvaló élvezettel rombolta a régi reformértelmiség fontosságtudatát, váltig szűkítette életlehetőségeit. Az Orbán-rendszerben a közélet résztvevői besorolnak a hatalom főkutya–alkutya viszonyai közé, vagy potenciális ellenségnek számítanak. Valahogyan a Fidesz uralmának eszközei vagy ismétlődően legyőzött szánalmas ellenfelek lettek.
Hasonlóképpen a kormányfő a gazdaság összes szereplőjét, így a külföldi tulajdonú cégeket is bevonta az egyedi kivételezés és hátrányokkal sújtás irányított kapitalizmusába. Valójában lemondott a hazai kis- és középvállalkozói szféra térnyerésének továbbra is hangoztatott igényéről, ha kellett, viszont komoly engedményeket tett az erős kül- és belföldi cégcsoportoknak. Kezdettől egy alapvetően újsütetű, rendszerétől függő, neki hűséggel tartozó gazdasági és kulturális elit felépítésén dolgozott. A kegyosztás csaknem minden eszközével ügyködött az elitváltáson, amit a körein kívüli világ jobbára szükségképpen korrupciónak érzékelt. Az örökös győzelmi kényszer logikája által hajtott Fidesz-rendszer a gazdasági növekedés és a nemzeti nagyság, valamint az állampolgári fogyasztás rövid távú emelésére koncentrált, miközben a társadalmi felemelkedést hosszabb távon megalapozó humán infrastruktúra, oktatás erőforrásai újólag lemaradtak a legjobb térségbeli országok növekményétől.
Országismeretével, a magyarok régi, sokszor a kádári időkből hozott vágyainak kielégítésével Orbán Viktor ismétlődően fölébe kerekedett politikai kihívóinak. Az ellenzéki értelmiség demokrácia- és sajtószabadság-védő hivatkozásai önmagukban elégtelennek bizonyultak a lassanként gyarapodásnak induló átlagválasztók meggyőzésére. Ahogy később Donald Trumpot sem tudták megállítani a régi közéleti centrum heves támadásai. A magyar miniszterelnök ugyanakkor kezdettől jobbára saját táborának politizált. Igazán meg sem kísérelte, hogy – részben Kádár János módjára – az ellenzéki érzelmű közönséget valamiképp beemelje a rendszerébe. Inkább semmibe vette az oppozíció szempontjait, ismétlődően megalázta véleményformálóit. Uralmi rendszere bázisának kiszélesítése helyett az egyre átfogóbb hierarchiára és a félelemkeltésre támaszkodott. Így azonban az orbáni konszolidáció ideje sosem jött el.
Sikerei láttán Orbán Viktor mind merészebben vállalta az ütközéseket az Unió és az Egyesült Államok vezetőivel. Rendszerével úttörője lett a Nyugat régi elitjei ellen lázadó új jobboldali törekvéseknek. Így Donald Trumpnak és a többieknek. Más hasonló nagyságú állam vezetőjéhez képest politikája példátlan számú hivatkozás tárgya lett a világ összes országában, a részrehajlóan ellenséges mainstream centrumban és az elfogultan baráti új jobboldalon egyaránt. Személye a lándzsa hegye mind több nemzetközi ütközésben, ami egy korlátozott erőforrásokkal bíró állam esetében önmagában is veszedelmes kockázatokkal jár. Orbán Viktor rendszerének jövőjét egyre nyíltabban a társadalomszervezési modelljének világméretű győzelmére tette fel.
Nem egyszerű az átlépés a hagyományos társadalmak hierarchikus világából a kapitalizmus és a politikai váltógazdaság versenyviszonyai közé. Az átmenet kevés helyen sikerült egyetlen ugrással. Még Angliát vagy Franciaországot is egy időre Cromwell és Napóleon dicsőséges erőhatalma fogta egybe. A két világháború közötti évtizedek válságidőszakában Európa döntő hányadában ismét megmentői küldetéssel fellépő vezetők ragadták magukhoz a hatalmat. Előbb általában cselekvőképesebb kormányzást hoztak, gazdasági eredményeket értek el, ám idővel leszálló ágba kerültek. Vezetésüket erős visszacsatolások híján gyakorta elragadta a hübrisz, és amennyiben ebbe nem pusztultak bele, idővel gazdaságuk innovatív erejét az állami dirigizmus fojtotta meg. Valami hasonló történik idehaza velünk is. Az Orbán-rendszer felívelő korszaka után a Fidesz-uralom egy ideje érezhetően leszálló ágba lépett.
A többedszer meghirdetett „repülőrajt” után idén változatlanul nincs érdemi növekedés. Pedig a kormány nem adta fel, az elképzelhető összes eszközével a gazdaság élénkítésére törekszik. A versenyszféra vállalatait a bérek tetemes emelésére szorította, jelentős vállalkozói és állampolgári hitelkedvezmény- és támogatásprogramokba kezdett. Mégis az összes igyekezet, a látványosan megugró kínai befektetés ellenére 25 százalékkal alacsonyabb a beruházások volumene, mint 2021-ben volt. Az Orbán-rendszer jövője iránt a korábbinál lényegesen kisebb a hazai és a nemzetközi bizalom, és ebben Donald Trump újbóli elnöksége sem igazán segített. De az akadozó európai konjunktúra állapota sem ad teret a növekedésnek.
Bizonyos:
a választásokig vitathatatlan gazdasági fordulat nem jön, sőt a világméretű recessziós veszély további kockázatokat hordoz.
Az év első négy hónapjának tényszámai szerint a költségvetési hiány mértéke a megelőző évek magas szintjén maradt. A jegybanki kamatcsökkentésre nemigen akad mozgástér, őszre lehet aggódni a hitelminősítők újabb jelentései miatt. A magyar gazdaság tizenöt esztendő Orbán-rendszere után visszatért a politika vezérelte szabályozási ciklusokhoz.
A választások előtt azonban jelentősen több pénz lesz az emberek többségénél. A nominális bérek dinamikus gyarapodását módszeresen ösztönző kormányzati akarat célba ért, tavaly 9 százalékkal emelkedtek a reálbérek, és a háztartások fogyasztási kiadásai is több mint 5 százalékkal gyarapodtak. Ősztől újabb komoly adókedvezmények indulnak. Csakhogy a gazdasági növekedés nélküli keresletösztönző kormányzati szándék újabb lendületet adott az inflációnak. Ennek nyomása jelentette az év elején a legközvetlenebb fenyegetést a Fidesz számára. Erre válaszul, a bérszabályozás után, a kormány az áremelési kényszerek megfékezésének hatalmi eszközeihez nyúlt.
A kormányfő ismét „megmentői” szerepe igazolásával kívánja megnyerni a választásokat. Orbán Viktor megvédi az embereket a nem kis mértékben saját maga keltette inflációtól. Érdemi növekedés hiányában a vállalkozások jövedelmezősége terhére készteti a cégeket a bérek emelésére és egyre növekvő körben az árak befagyasztására. Elégséges költségvetési eszközök híján a miniszterelnök részben a versenyszféra profitjából kívánja finanszírozni hatalmon maradásának költségeit. A kormány gyorsuló tempóban változó rendelkezéseivel mind mélyebben beavatkozik a cégek üzletpolitikájába.
Még a legnagyobbak is rendszerint engednek a nyomásának. Az üzleti élet morogva, a lehetőségek szerint egyedi alkukat keresve igazodik az Orbán-rendszer irányított kapitalizmusának növekvő szorításához. Érzékeli itthoni mozgásterének szűkülését, ám csaknem eszköztelennek gondolja magát az országos helyzet megváltoztatására. Inkább követi a hatalom által diktált játékszabályokat, örömmel fogadja a különutakon elnyert előnyöket, miközben egyre jobban beleragad az alacsony növekedés és a romló hatékonyság nehezedő feltételei közé. A nagy multinacionális vállalatok is a helyi viszonyokhoz igazítják magatartásukat, de megemelik a profitelvárásaikat a gyarapodó politikai kockázatok következtében.
Orbán Viktor hatalmának megtartása esetén is újabb évekbe kerülhet, mire enyhíthet túlterhelt költségvetése bajain. Hiába hiszi, ígéri az ellenkezőjét, a választások után dirigizmusa csupán erősödhet. Mind gyakoribbak a hatalmi megfontolások vezette iparpolitika csaknem szükségszerűen bekövetkező tévedései. Az Orbán-rendszer irányított nemzeti kapitalizmusában a vállalkozások jövedelmezőségének javítására a legkézenfekvőbb eszköz nem a piaci versenyképesség erősítése, hanem az állami támogatás- és kedvezményszerzés. A kormány vezérelte gazdasági mechanizmus erőforrás-felhasználása részben ennek köszönhetően viszont romló hatékonyságú.
A bruttó hazai termék egyre nagyobb hányada fordítódik Magyarországon az állam gazdasági funkcióira. Az Unió összes országa közül nálunk a legmagasabb a közhatalom gazdasági kiadásainak és közvetlen beruházásainak aránya. Míg 2023-ban Magyarországon az állam gazdasági funkcióira a bruttó hazai termék 9,7, addig Dániában 2, Észtországban 3,7, Csehországban 4,5, Lengyelországban 4,8 százalékát költötte el. A beruházási ráta 2022-ben nálunk volt az egyik legmagasabb, 27,9, Lengyelországban csak 16,8, Szlovákiában 20,4 százalék. A gazdasági növekedés ellenben 2023-ban idehaza –0,9, amíg Észtországban –3, Csehországban –0,1, Lengyelországban 0,1, Szlovákiában 1,4, Dániában 2,5 százalék volt. Mintha a járványidőszak vége óta az orbáni Magyarország igazolná a nemzetközi összehasonlító kutatások állítását: a hatalmi megfontolások által felülről vezérelt, kegyosztó kapitalizmus országaiban idővel gyengül, majd elakad a gazdasági növekedés lendülete.
A Fidesz-rendszerben előbb lassacskán, majd gyorsulóan mutatkoznak az elfáradás jelei. Működésében mind kevesebb az innováció: nem emelkednek a vezetésbe friss tehetségek, megunt gondolatok köröznek, végletekig vitt évtizedes megoldások jönnek. A kormányfő valóságismerete érezhetően romlik, újólag kudarcokat ismétel. Az akarat diadala helyett az akaródzás erőlködése mutatkozik. Emberei az ütközésekbe keményen belemenő, a „főnök” szándékait roppant munkabírással végrehajtó személyek. Autonómabb karakter alig akad közöttük, a miniszterelnököt élénk belső rivalizálás és állandósult hízelgés veszi körül. Orbán Viktor határoz, majd mindenki más fut utána, kórusban harsogva az egyazon megfogalmazásokat. Ezzel folyamatosan gyöngülnek az érdemi korrekciók lehetőségei.
Lázár János újabb megszólalásai aligha fordítanak vissza nagyobb számú szavazót, inkább felbomlási tünetnek látszanak. A Fidesz-hatalom előmeneteli rendje a kormányfő akaratához történő igazodáson alapul. Így azonban az Orbán-rendszer kegyeltjeit nem legitimálja megkérdőjelezhetetlen teljesítmény. Ezzel a Fidesz táborában kevesen akadnak, akik saját jogukon is általános elismertséget élveznének.
Ám közvetlenül nem is a hazai gazdaság és társadalom összetett folyamatai és rideg statisztikai tényei, hanem a Fidesz körüli elitek hivalkodó gazdagodásainak képei a legveszélyesebbek az Orbán-rendszer létezésére. A szélesebb közvéleményben mindjobban uralkodó tétel: „Volna itt pénz, ha el nem lopnák”. Egy-egy milliós női ruhadarab, tízmilliós táska látványa szinte naponta táplálja az állampolgári haragot. Világszerte botladozó rendszerek, erős vezetők buknak el nem túl jelentős ügyek következményeként.
A szabálykerülés egyáltalán nem idegen a magyaroktól, a korrupció sokak számára az, amit a többiek tesznek. A hazai közvélemény természetesnek véli a kiskapuk keresését, a hétköznapi ügyeskedést. Gyűlöli azonban a kérkedő gazdagodást, és csak akkor elnézőbb, ha maga is ütemesen gyarapodhat. Most ellenben hatodik éve egyik baj jön a másik után. Hiányzik a folyamatos előrejutás általános érzete, miközben a Fidesz-hatalom emberei nem ismernek mértéket. Az első számú politikai vezető közvetlen környezetének kiáltó gazdagodása egyformán elképzelhetetlen volt a dualizmus, a Horthy-rendszer és a Kádár-kor Magyarországán. Családjának vagyonszerzése következtében Orbán Viktor képtelen világos korlátokat szabni kegyeltjei magatartásának. Így viszont a Fidesz újgazdagjainak rohamos térnyerése mára önpusztítóvá vált. A kormányfőt cserben hagyta szokásos országismerete, pedig általában érzékelni szokta a kádári évtizedek továbbélő proletár ösztöneit. Ez pedig megsemmisítő eredménnyel járhat a megítélésére. Mára az ellenzéki érzelmű állampolgárok között teljes az egyetértés: hazánk bajainak legfőbb oka a határokat nem ismerő tolvajlás.
Évszázados tétel az itthoni közvélekedésben, hogy a magyarok kudarcaiért többnyire valaki más a hibás. A miniszterelnök, ha sikert gyakran nem is, de külső felelőst mindig adott a közvéleménynek. A saját rendszert építő Orbán Viktor kezdettől igyekezett a külvilág ellenzékének mutatni kormányát. A nemzeti szuverenitást védő „szabadságharcosként” lépett fel Brüsszel és a Nyugat hazai ágensének nyilvánított régi baloldallal szemben. Most azonban az ellenzéki közönség számára az Orbán-rendszer vétkesei a gondok első számú okozói. Ez pedig a hosszú Fidesz-kormányzás után messze hihetőbb állítás, mint az Unió vagy akár újabban az ukrán tagfelvétel fenyegetésének szólamai.
A régi demokráciákban teljességgel példátlan, hogy a szélesebb közvélemény számára korábban ismeretlen személy minden komolyabb pártháttér nélkül esélyes lehessen egy kormányváltó választáson. Magyar Péter előbb hamarjában szétzúzta az ellenzék elfáradt erőit, és egyben megkezdte térnyerését a Fidesz régi táborában is. Fellépése rendkívüliségében ott munkált az ország valamennyi gondja, és főleg a közvélemény izzóan lázas állapota. Voltaképpen nem tesz mást, mint sűrítve visszhangozza az ellenzéki közönség régi hittételeit. Állítja, az „orbáni tolvajlás” megszűntével, továbbá a felfüggesztett uniós támogatások újbóli megnyílásával mindenre lesz pénz. Csupán nem kell félni, és akarni kell. Programjának lényege alig három-négy mondatban összegezhető.
Magyar Péter magatartásában egyesül a világszerte hódító neopopulizmus tényeket és racionális érveket mellőző gyakorlata a legrégibb magyar sérelmi magatartással. Tágabb térségünk leginkább csalódott országaiban már többfelé fellépett hozzá némileg hasonlítható üdvözítő. Csakhogy kormányra lépve nem olyan egyszerű a megváltás. De nem is a valóságos program felmutatása, hanem a fennálló iránti harag kifejezése és főleg az uralkodó rezsim megdöntésének bizakodása adja minden ilyen politika vonzerejét.
Magyar Péter örökösen támad és győzedelmeskedik, amivel Fidesz-módra a pillanatot kívánja uralni. Mondanivalóját a narratíva ereje, és korántsem a tények tisztelete mozgatja. Támogatóival való összes megállapodása jó eséllyel aznapra szól. Közéleti iskolázottsága nyilvánvalóan Orbán Viktor és Donald Trump világából származik. Fellépése nemigen mutatja jeleit átfogó gazdaság- és társadalompolitikai elképzelésnek. Ígéreteinek ellenben nincs határa. Minden megfontolása a hatalomváltás szükségletei szerint alakul. Politikája egy üres papírlaphoz hasonlítható, amire reményeik szerint bármit képzelhetnek a szavazói.
Magyar Péter megszólalásai azonban összes túlzásuk, felajzottságuk ellenére is közönsége lelkiállapotához igazodnak. Fegyelmezetten kerüli a táborát megosztó témákat, következetesen rövidre zárt állításait variálja. Rendezvényei hatásosak és kifejezetten jól szervezettek, hangosítása, egyéb körülményei nyilvánvaló pénzbőségről tanúskodnak. Nyilatkozatai gyors tanulékonyságot mutatnak. Mozgalma hasznosítja egy-két ismert művész, közéleti szereplő reputációját. Ám az összes elhatározás egészében egyszemélyi döntés. A Tisza Pártnak máig nincs stabil vezetőcsoportja. Európai és budapesti képviselői egyszerű alkalmazottak, a legkisebb nyilatkozati autonómia nélkül.
Ám a kommunikációs tudás aligha elégséges Magyarország szerteágazó bajainak tartós megoldásához. Hazánk a hatalomváltás után is megmaradhat az egyetlen központú uralom és a kegyosztó kapitalizmus viszonyai között. Az országnak nem pusztán az Orbán-korszak személyeivel, hanem uralmi szerkezetével is szakítania kell. Ennek iránymutató embere azonban még nem mutatkozik a mai magyar politika élmezőnyében.
Magyar Péter fellépése mégis hívei számára az újraéledő remény, a szebb jövő bizakodása. Támogatása alapvetően hit és kevésbé racionális választás kérdése. Közönsége lelkesítően osztozik a reménység részegítő szárnyalásában. Küldetésével kapcsolatban bármiféle okszerű megfontolás vagy kétség összeférhetetlen. A valóságos Magyar Péter-jelenség érvelő elemzése eltökélt publikumában az ellenzék hitének Orbán-párti elárulása. Még a legszelídebb kétely is jó eséllyel kiváltja a választ: ezek szerint inkább maradjon a szörnyűséges Orbán?
Az állampolgárok általában gondosan kerülik a főhatalom kérdéséről szóló bántóan megosztó eszmecseréket. Jobbára csupán kevéssel a választások előtt jönnek elő a legégetőbb politikai témák a magánbeszélgetésekben. Most viszont nagyon másként van. Immáron elképzelhető a másfél évtizedig hihető alternatíva nélküli Fidesz-hatalom leváltása. Máris nekilódult a családokban, a munkatársak és a barátok közötti okoskodás hazánk jövendő kormányáról. A miniszterelnök felelőssé tétele rohamosan terjed az itthoni panaszkultúrában mindig is élvezettel sorolt bajokért.
Az önmagukban csekély jelentőségű önkormányzati időközi választások tapasztalatai szerint az átlagemberek egyre több helyen adják településük vezetését ellenzékieknek. A Fidesz jelöltjei viszont a szavazatoknak olykor csupán a negyedét-ötödét kapják. De temérdek más jel is mutatja: megrendült az emberek hite a miniszterelnök „megmentői” hivatásában. Mintha a közvélemény beleunt volna a kormányfő eddig ismétlődően kétharmadot hozó mutatványaiba.
Szenvedélyesen motivált állampolgárok tízezrei hisznek Magyar Péter küldetésében. Talán létszámukban is, de hitük eltökéltségében bizonyosan felülmúlják a Fidesz begyakorolt, de elbizonytalanodott aktivistahálózatát. Az önnön publikumukon kívül jobbára kétes hitelességű sajtóval ellentétben közvetlenül kommunikálnak az emberekkel. Önszorgalmuk tüze lényegesen erősebb hatást gyakorolhat beszélgetőpartnereikre, mint a még oly szakszerűen kimódolt felülről propagált üzenetek. Nincs az az egyetlen központból mozgatott „Harcosok Klubja”, amely felülmúlhatná az alulról jövő érzelem és szenvedély hevét.
A kérdés: megállítható-e egyáltalán a Fidesz népszerűségvesztése? A magyar történelem tapasztalata szerint létezik olyan helyzet, amikor már semmiféle ígéret, osztogatás vagy mozgósítás nem segít. Ettől még tény: a Fidesz-hatalom szándékainak megfelelően máris több a pénz az embereknél, és további jelentős adócsökkentések indulnak nemsokára. Az ellenzék is nagyot hibázhat, váratlan események is jöhetnek még. Magyar Péter állításaival ellentétben még nem dőlt el a választások eredménye.
A bukás szele láthatóan megérintette a miniszterelnököt is. Eddig lépésről lépésre, ha kellett, visszakozva is, vagy kivárva szűkítette az ellenvélemények mozgásterét. Inkább kivásárolta az ellenzéki sajtó fórumait, semmint felszámolta.
Most viszont durva közjogi szankciókkal sújtaná a közvélemény alakítóinak külföldi finanszírozását. Adott esetben megfontolhatja kihívója választási indulásának akadályozását. Nyilvánvalóan teszteli a hazai közvélemény és az európai partnerek reakcióit. Régi gyakorlatának megfelelően „elárasztja” és ezzel heves tiltakozásra készteti az ellenzéki értelmiséget, akik legalább egy időre ismét a maguk ügyeivel és nem az átlagemberek gondjaival foglalkoznak.
Egy esendő oppozíció, amennyiben megvan hozzá a kellő hatalmi elszánás, viszonyaink között keményen korlátozható. Ám ezzel Orbán Viktor elkésett, a magyar ellenzék már nem ilyen. Hatalmas alulról jövő állampolgári reménységek fűződnek a kormányváltás követeléséhez. A közelgő választásokig a szabad ellenvélemény intézményei itthonról is finanszírozhatók. Az ellenzék durvább akadályozása radikalizálná a Fidesz-ellenes közvéleményt. Kifejezné a rendszer bukásától való rettegését. Az Egyesült Államokkal egyébként is az eszkaláció veszélyével fenyegető kereskedelmi ütközésben álló Unió vezetőiben pedig csak fokozná az indíttatást hazánk további szankcionálására. Ezzel a miniszterelnök végképp a halálos párbaj felé terelné rendszere politikáját.
Bárki is kerekedik végül felül, tartósan egyensúlyát vesztett költségvetés és nehezen fékezhető inflációs nyomás lesz az öröksége. Az állampolgári vágyakozások és az európai gazdasági valóság között egész kontinensünkön jókora szakadék tátong. Magyar Péter bajait tovább tetéznék túlígérkezésének nyomasztó terhei. A győztes ellenzék szavazói a korábbi választások során jelentős arányban a baloldal legkülönbözőbb pártjai mögött álltak. Orbán Viktor bukása után mindannyian elégtételre várnak. A baloldali értelmiség áramlatainak régi képviselői szeretnék hinni, ők lehetnek újfent az ország legfontosabb véleményvezérei. Csakhogy a főhatalom a minden erős ellenpont nélkül kormányra lépő jobboldali kultúrájú személyiség kezébe kerülne.
A győztes ellenzéki tábor egyben tartása még leginkább a vesztes Fidesz és tágabb környezete elleni kíméletlen támadásokkal elképzelhető. Orbán Viktor bukása ezzel egészen más lenne, mint a ’89 utáni kormányváltások gyakorlata. Az ellenzéki gondolkodásban szilárdan ott munkál az Orbán-rendszert kiszolgáló gazdasági elitek felszámolásának igénye. Az új hatalom kétségkívül nagyot hibázna, ha egyenként kezdene az előtte álló akadályok leküzdésébe. A világ rendszerváltásainak történelme erőteljes megoldásokat kínál a most még gordiuszinak látszó csomó átvágására.
A hazai helyzet egészen más, mint a lengyel. Még az ottaninál is gyilkosabbak az indulatok, miközben megbillenőben a hazai politika.
A magyar polgárosodásnak nincs nyíltan vállalt nyugatos politikai pólusa. Mindezek önmagukban is azonnali dominanciaharcokkal fenyegetik az új vezetést. Magyar Péter idáig a legkisebb akadály esetén is sokszor fékezetlen agresszióval válaszolt. Kizárólag a személyével való feltétlen azonosulást fogadta el még a támogató ellenzéki sajtótól is.
A magyar közélet 1990 ősze óta mind dominánsabb tétele szerint a jók felülkerekedése a rosszakon, tehát a saját politikai tábor kormányzása az ország sikerének alapvető előfeltétele. Ennek a mindent eldöntő célnak az érdekében egyre durvább eszközök is felhasználhatók. A másik oldal bűnöseinek végső bukása hozza el a nemzeti együttműködés rendszerét. Ám ez a végletes politikai polarizáció pusztító logikája. Valójában a törzsi szembenállás erejének, gondolkodásának és sajtójának megtörése nélkül nem lehet tartósan felemelkedő Magyarország.
A tényleges politikai váltógazdaság „a ma mi vagyunk kormányon, holnap viszont a riválisaink” elvén működik. A történelmi közéleti táborok számára nincs sem örökös siker, sem végleges kudarc. A békés hatalomváltás évtizedes tapasztalatai alapján eljáró pártok nem cselekednek olyat politikai ellenfeleikkel szemben, amit maguk sem szeretnének elszenvedni, ha újra ellenzékbe kerülnek. Ezen krisztusi követelmény vagy a későbbi kanti kategorikus imperatívusz felidézése végképp abszurdumnak tetszik a törzsi háborúk újabban világszerte kikezdhetetlennek látszó vastörvényével szemben.
Csakhogy ennek az ideálnak a tudata és valóságosan mindig esendő praxisa, a határok közé szorított versengés gazdasági és közéleti gyakorlata tette előbb írott alaptörvény nélkül is világelsővé Nagy-Britanniát, majd hézagos alkotmányával az Egyesült Államokat. Vezette Nyugat-Európát két világháború és megannyi erős vezető pusztításából újra élhető világhoz. A határok között tartott állandó versengés békés eszközökkel kényszeríti ki a szükséges hatalomváltást, erős késztetést ad az örökös gazdasági innovációra, valamint a hatalmi és a piaci intézmények folytonos fejlesztésére. A fájóan realista számvetés így magyar megoldásként sem tud jobbat ajánlani, mint ezen ősi keresztény tanítás lehető követését.
A demokratikus kapitalizmus világméretű krízisének idején a kormányváltással hazánk könnyen kerülhet tartósan lefelé húzó populista körforgásba. Ahol a fájdalmas csalódások után ismétlődően újabb megváltók ígérnek könnyű álmot az embereknek, miközben továbbra is egyetlen vezető ellenőrizetlen uralmát építik. Ezzel ellentétes lehetőségként káosz is jöhet, ami egy erőteljes hatalom összeomlását követően gyakran következik. Ezen fenyegető kettős veszély közepette a jogállam piaci versengésének szilárdan konszolidált rendjét előtörténetünk után különösen nehéz végre megteremteni. A fokozódó krónikus bajoktól gyötört Orbán-rendszer gondjait elméletileg jelentősen enyhítheti egy friss kormányfő személye, de a hatalmi szerkezet lényegének átalakítása nélkül ezek ismétlődően visszaköszönnének. Akárhogyan is alakul a jövendőnk, Magyarországnak csupán előre van.
„A bukásoktól, brutális sérülésektől való félelem folyamatosan bennem van” – meséli Valter Attila országútikerékpár-versenyző a Penge podcast legújabb adásában, ahol arról is beszélget Szilágyi Áronnal és Kenyeres Andrással, hogy milyen gondolatok futnak át az agyán egy esés után, mekkora nyomást jelentett számára a 2021-es berobbanása, és milyen hatással vannak rá a kommentek.
Novák Előd szerint a Fidesz hülyét csinál magából.
Hosszú hallgatás után jelentkezett a kormányközeli közvélemény-kutató.
A műsorvezető kiáll a szombati felvonulók mellett és drukkol, hogy békés legyen a rendezvény.
Nehéz-Posony Kata, a HVG ügyvédje minden kérdésre válaszol.
A jelentős indulótőkével is megtámogatott alapítvány már dátumot sem mond, mikorra várható a régóta ígért beruházás.
