Rekordokat dönt manapság a strandok látogatottsága világszerte. A tavalyi nyári szezonban például a Balatont több mint 3 millióan keresték fel, és ebbe nem számítanak azok, akiknek ott van nyaralója, vagy akik csak egy napra érkeztek a magyar tengerhez. De a víz közelségét keresők mellett meglepően sokan vannak, akik ódzkodnak attól, hogy strandra menjenek. Ráadásul több pszichés ok is állhat annak hátterében, amiért valaki kerüli a vízpartot.
Víz- és tengerfóbia
A strandiszony legkézenfekvőbb indoka természetesen valamely mélyen gyökerező fóbia lehet, mint például az akvafóbia vagy a thalasszofóbia. Előbbi, a víztől, különösen a fulladástól való intenzív félelem meglepően gyakori, a népesség 2–4 százalékát is érintheti, és a közhiedelemmel ellentétben ehhez nem szükséges, hogy legyen valami korai, vízzel kapcsolatos negatív élmény, anélkül is kialakulhat. A thalasszofóbia annyiban tér el ettől, hogy kifejezetten a nagy víztömegektől (tengerek, óceánok, a nagy vízmélységtől) való kóros félelemre utal, ami járhat ugyan akvafóbiával is, de jelentkezhet önállóan is. Vagyis elképzelhető, hogy egy thalasszofóbiás szívesen pancsol mondjuk a balatonfenyvesi sekély strandon, de el sem tudja képzelni, hogy részt vegyen egy horvátországi vitorlástúrán, pláne azt nem, hogy fejeseket is ugráljon a hajóról.
Jó hír, hogy mindkét fóbia kezelhető, például relaxációs technikákkal, mindfulness-szel, kognitív viselkedésterápiával, vagy a vízhez való fokozatos és biztonságos hozzászoktatással. De természetesen mindezekhez nagy türelem és kitartás szükséges – mind a fóbiáját levetkőzni vágyó személy, mind a terapeuta részéről.