"A sorsközösség és a közös felelősség felismerése miatt a második világháború után nem ismétlődött meg az első háborút követő német-francia szembenállás" – mondta Etienne Francois francia történész, a berlini Freie Universität professzora a budapesti Francia Intézet konferenciáján.

A konferencia témája elsősorban a francia-német megbékélés volt, amelynek szimbolikus jelentőségű eseménye lett 1963-ban az Elysée-szerződés megkötése. Charles de Gaulle francia köztársasági elnök és Konrad Adenauer német kancellár írta alá az egyezményt, ami a háború utáni Európa történetében az egyik legpozitívabb fejleménynek tekinthető.

A mindennapokban a német-francia együttműködés azt jelenti, hogy a berlini és párizsi minisztériumokban a másik állam hivatalnokai is dolgoznak. Még a védelmi minisztériumokban is – de azért például a Berlinben szolgáló francia tiszteknek nem kell német egyenruhát viselniük. 

A két ország kapcsolatai ennél azonban jóval többet jelentenek ma: az Európai Unió két meghatározó államának összehangolt fellépése egyszerre motorja és fékje is az egész EU működésének – mondta Etienne Francois. Vagyis ha a két ország valamit együtt akar elérni, az nagy valószínűséggel meg is valósul. Ha pedig valamilyen törekvést Berlin és Párizs egyaránt ellenez, igencsak nehéz dolga van az unió többi tagállamának.

Francois visszatekintett a német-francia együttműködés kezdeteire, és hangsúlyozta, hogy a külső hatások rendkívül fontosak voltak Bonn és Párizs közeledésében. A szovjet fenyegetés nélkül sosem érezte volna ennyire az egymásra utaltságot a két ország, így Sztálin akár az Európai Unió atyjának is tekinthető – jegyezte meg a professzor. Emellett az Egyesült Államok, Roosevelt, Truman és Eisenhower elnökök szerepe sem elhanyagolható – tette hozzá.

A sorsközösség Kelet-Közép-Európában ma nem azt jelenti, mint fél évszázaddal ezelőtt Németországban és Franciaországban. Ezért nehéz párhuzamot vonni a mostani román-magyar vagy szlovák-magyar események és a világháború utáni helyzet között – fejtette ki Etienne Francois.

Az európai egység három igazi atyja

Ketten is hangsúlyozták – Etienne Francois és Michael Werner, az EHESS társadalomtudományi doktori iskola kutatási igazgatója  –, hogy az európai együttműködés hajnalán nagyon erős kulturális közösség alakult ki a vezetők között. Méghozzá sajátos módon azért, mert három ország vezetésében is német vagy osztrák kulturális gyökerekkel rendelkező politikusok álltak, akik ráadásul mind kereszténydemokrata irányzatot képviseltek.

Bár a konferencián Francois ironizált Sztálinról mint az EU atyjáról, valójában három kereszténydemokrata politikust szoktak emlegetni az európai egység igazi megteremtőiként: Robert Schuman francia külügyminisztert, Konrad Adenauer német kancellárt és Alcide De Gasperi olasz miniszterelnököt. Utóbbi nyolc évig volt olasz kormányfő 1945-53 között, s Itáliában szokatlanul hosszú időnek számít ez. De Gasperi az Osztrák-Magyar Monarchiában, Dél-Tirolban született, osztrák egyetemekre járt – ott szervezett olasz nemzeti mozgalmakat –, és később megalapította az olaszországi kereszténydemokrata pártot.

Schuman és Adenauer

A szintén kereszténydemokrata Robert Schuman luxemburgi német volt – bár apja francia állampolgárként született. Schuman franciául csak az iskolában tanult meg, egyetemre is Németországban járt. Később mégis francia miniszter lett a második világháború idején, majd a németektől elszenvedett vereség után csatlakozott a francia Ellenálláshoz – amiért a Gestapo letartóztatta. A világháború után miniszterelnök volt Párizsban, de meghatározó szerepe az európai egység előkészítésében 1948-53 közötti francia külügyminisztersége idején volt.

Olasz és francia oldalon tehát a német gondolkodást jól ismerő politikusok álltak, míg Bonnban a katolikus Adenauer, a kereszténydemokrata CDU alapítója, az NSZK első kancellárja szintén ügyesen találta meg a közös hangot a  többi nyugat-európai kereszténydemokrata vezetővel, erősítve a bizalmat a háború sújtotta országok között.

Hogy is kezdődött?

A konferencián viszonylag kevés szó esett arról, hogy a német-francia megbékélés nem 1963-ban kezdődött. Az 1949-ben önállóvá vált Nyugat-Németország, az NSZK első éveiben máris megtették az első lépéseket. 1950. május kilencedikén például Robert Schuman francia külügyminiszter javasolta, hogy hozzanak létre közös felügyeleti hatóságot a szén- és az acéltermelés ellenőrzésére a két országban. Törekvései sikerrel jártak: 1951-ben létrejött az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió), ami utóbb az egész Európai Unió alapjává vált, hiszen nem kettő, hanem hat ország részvételével alakult meg.

A hat ország – az NSZK, Franciaország, Olaszország és a Benelux-államok – által létrehozott Montánunió 1951-es megszületése után következett az Európai Gazdasági Közösség és az atomipari kooperációt célzó Euratom 1957-es megalakítása. Az első kétoldalú német-francia kulturális egyezmény közben már 1954-ben létrejött. Az 1963-as Elysée-szerződés tehát hosszabb folyamat eredménye volt.
 
Zökkenők

Ám az együttműködés nem ment zökkenőmentesen: rögtön, már 1963-ban német miniszterek tiltakoztak a szoros német-francia együttműködés ellen. Nyugat-Németország több vezetője ugyanis az amerikaiakban és a NATO-ban látta a garanciát arra, hogy megvédjék az országot a Varsói Szerződéssel és a Szovjetunióval szemben. Konrad Adenauer német kancellár még abban az évben átadta a kormányrudat Ludwig Erhardnak. Ő kevésbé bizonyult jó kormányfőnek – az Adenauer-kabinet minisztereként végzett sikeres tevékenysége miatt ugyanakkor a német gazdasági csoda atyjaként emlegetik még ma is –, és a francia-német együttműködést sem lendítette előre. 

John F. Kennedy, Willy Brandt és Konrad Adenauer © AP

A kooperációt tovább nehezítette, hogy de Gaulle francia köztársasági elnök idején, a hatvanas évek közepén Párizs – jóllehet alapítója volt a védelmi szövetségnek – kilépett a NATO katonai rendszeréből, így a német-francia együttműködés e téren rendkívül gyenge maradt. (Franciaország nemrégiben, Nicolas Sarkozy elnöksége idején tért vissza a NATO katonai szervezetébe.)

A német-francia együttműködésnek új lendületet csak a hetvenes évek második felében adott Helmut Schmidt német kancellár és Valéry Giscard d'Estaing francia köztársasági elnök. A két politikus személyesen is jó barátságba került. Schmidt kancellárrá választása után létrehozták az Európa Tanácsot, bevezették a mai közös pénz, az euró elődjét, az ECU-t. Az Európai Közös Valuta születésnapja 1979. január elseje volt. Szintén Giscard és Schmidt ötlete volt egyébként a G7-csúcsok szervezése, ami mára inkább már G8/G20 néven tömöríti a világ vezető hatalmainak találkozóit.