A szakítás és elengedés folyamata a klasszikus gyászmunka lefutását követi. Különösen, ami az arra felkészülés időszakát illeti. Ha már hónapokkal a szakítás előtt megromlik a kapcsolat és elhidegülnek a társak, akkor mindkét fél fejében többször megfogalmazódik az elválás gondolata. Ezzel valamelyest felkészülnek az elengedésre.

Hasonlóképpen zajlik az úgynevezett anticipátoros (előrevetített) gyászfolyamat, amikor betegsége miatt hosszú leépülési időszakot élünk át a hozzátartozónkkal, és ez alatt lassan szembesülünk a szomorú valósággal, hogy elveszítjük. Így maga az elengedés pillanata elviselhetőbb, mint amikor váratlanul ér minket. Sajnos ez utóbbi esetben jellemző, hogy akár a fizikai összeomlás határán is lehet az elhagyott fél: nem tud enni, aludni, koncentrálni, dolgozni.

Munkám során sokféle szakítást láttam már. Az egyik legproblematikusabb eset, ha az elhagyó fél az utolsó pillanatig „játszik”, úgy tesz, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Kedves, együttműködő, és a jövőre vonatkozóan is együtt tervez a társával, így aztán természetesen sokként éri a másikat a szakítás bejelentése.

Azt gondolnánk, hogy szakításkor a közösen megélt élmények felidézése a legfelkavaróbb. A tapasztalataim azonban azt mutatják, hogy a közösen tervezett jövő elvesztése legalább ekkora fájdalommal jár: „pedig tervezgettük, hogy jövőre elutazunk egy szép tengerparti városkába” vagy „most akartuk együtt átalakítani a lakást”.

Almási Kitti cikke teljes terjedelmében a HVG Extra Pszichológia legfrissebb, november 20-án megjelent számában olvasható, melyben az elengedés, a gyász és az újrakezdés témáját járjuk körül szakértő szerzőinkkel. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – kiadónál!