Az elengedés bátorság

Nincs továbblépés, változás, fejlődés elengedés nélkül. Minden változásnak megfizetjük az árát, kezdve a születésünkkel, amikor méltatlankodva, de elengedjük ragaszkodásunkat az anyai méhhez. Később elengedjük az ételt, melegséget, biztonságot nyújtó anyai mellet. Elszakadunk, eltávolodunk anyánktól, de vissza-visszaszaladunk, mert nem egyszerű a fejlődés: kapaszkodunk anyánk szoknyájába, de izgalmas felfedeznivalóival hív az élet. Ez a kettősség munkál bennünk egész életen át, a maradás, a stagnálás, ami a biztonságot nyújtja, vagy a változás, ami kockázatot jelent ugyan, de testi, lelki, szellemi növekedésünket szolgálja.

Az elengedés reményt nyújt

A felsorolt fejlődési krízisek mellett nagyobb veszteségeket is elszenvedünk életünk során: ilyen lehet egy baleset, betegség, munkahely elvesztése, anyagi csőd, válás, haláleset. Nem tudjuk az életünket úgy leélni, hogy mindezek elkerüljenek bennünket. Hiába vagyunk ezzel tisztában, mégis elveszítjük a biztonságos világba vetett hitünket. Hiszen eddig abban éltünk, hogy csak másokat ér baleset, másoknak ég le a házuk és másoknak születik beteg gyermekük.

És most velünk is megtörtént, hogy lehetséges ez? Elveszítettünk valamit, ami a miénk volt, vagy azt hittük, hogy a miénk. Elvette tőlünk a sors, az élet, Isten, vagy egy másik személy. Nem mi engedjük el, hanem erővel elragadják tőlünk, hiába kapálózunk utána, mert ragaszkodunk hozzá, azt akarjuk, hogy örökké a miénk legyen. Szenvedünk, tiltakozunk, lázadunk. Azt gondoljuk, az élet igazságtalanul elbánt velünk.

Az elengedés gazdaggá tesz

Engedd el! – mondják a jóakarók. Készséggel, de hogyan? Bármennyire nehezen viselhető is a veszteség következtében fellépő gyász, át kell élni ahhoz, hogy tovább tudjunk menni. Hiba lenne a fájdalmat elnyomni, erősnek lenni, megfelelve mások vagy önmagunk elvárásának, vagy egyszerűen csak megrettenve a fájdalom súlyától, elmenekülni előle. Mielőtt azonban elengedem a ragaszkodásomat ahhoz, amit vagy akit elveszítettem, előbb el kell engednem mást is.

El kell engednem a magamról alkotott képet: hogy mindig erős vagyok, mosolygós, olyan ember, aki mindent megold, akinek jól mennek a dolgai, aki sikeres, akinek rendben van a házassága, akinek a gyerekei eminens tanulók, akinek nem halnak meg hozzátartozói, de ha mégis, azt emelt fővel viseli. Hagyom, hogy önmagam legyek a fájdalomban. Elengedem a magamnak hazudott és másoknak mutatott énemet, és megengedem magamnak, hogy sebzettségemet előbb felismerjem, majd megláttassam másokkal is.

Csakis így indulhatunk el a gyógyulás felé. Bizony, ez a folyamat nem könnyű, ez a gyász időszaka. Ilyenkor még nem tudunk reálisan gondolkodni, hánynak-vetnek az érzelmek. Komoly belső munka, esetleg egyéni vagy csoportos segítség, hosszú idő szükséges, amíg elfogadjuk, hogy lehet albérletben is élni, hogy a csődbe ment vállalkozás helyett más lehetőségek is léteznek, hogy az ember halandó, hogy a társunk mást szeret. Ez az elfogadás az elengedés. Ekkor már rápillanthatunk a történtekre úgy is, hogy mi volt bennük a szerepünk, mik a tanulságai.

Singer Magdolna író, gyásztanácsadó cikke teljes terjedelmében a HVG Extra Pszichológia legfrissebb, november 20-án megjelent számában olvasható, melyben az elengedés, a gyász és az újrakezdés témáját járjuk körül szakértő szerzőinkkel. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – kiadónál!