Falusi Búcsú

 „Régen a Kultúrháztól egészen a templomig, sőt még tovább ért az árusok sora” – mesélte Frédi bácsi, aki már 77 éve él a Csepel-sziget közepén lévő körülbelül  kétezres lélekszámú faluban. Az általa említett távolság megközelítőleg egy egy kilométeres útszakasz, melynek mindkét oldalán álltak standok. A búcsújárás eredetileg vallási ünnep volt, melyet a falu templomának védőszentjének nevéhez kötöttek, így annak névnapján, vagy az az utáni vasárnap tartották, így Szigetcsépen a Teréz napot követő hétvégén, ami 2012-ben október 21-re esett.

Bár az utóbbi években - a jó idő ellenére is - egyre kevesebb árus települ ki, a törökméz, vagy a „kilométeres” gumicukor nem hiányozhat a kínálatból, csakúgy mint a céllövölde, vagy a horgászat sem. A gyerekek élvezik mindezt, a szülők azonban már kevésbé, ugyanis az árak még az átlagon felüli fizetésekhez képest is drágának mondhatók: a legolcsóbb hintán egy két perces menet 500 forint, míg a legdrágábbért 800-1000 forintot is elkérnek. Bár a gyerekek kevésbé vannak tisztában vele, a szülők jól tudják, néhány óra alatt több tízezer forint is kiugorhat zsebükből,  bár tény, hogy a „búcsúhangulat” semmihez sem fogható.

Igény szerint: Kakas, vagy pénisz alakú nyalóka

A hagyományos, láncos körhinta már eltűnt a kínálatból, viszont a dodzsem továbbra is nagy népszerűségnek örvend. A dübörgő diszkó és mulatós slágerek, este pedig a kivilágított, filmsztárok képeivel díszített „hinták” szinte hatalmukba kerítik az embert. Aki egy falusi búcsúba látogat, nem fogja tudni megállni, hogy ne vegyen, vagy próbáljon ki valamit.

Ottjártamkor néhány dolgot hiányoltam, ami gyermekkoromban megadta a "búcsúfeelinget:" eltűnt a standokról a zsákbamacska - bár élő macskát lehetett hazavinni, volt ugyanis aki így ajándékozta el a házi kedvenceket – de nem találtam similabdát sem, mellyel annak idején sokszor tréfáltuk meg a másikat. Az átverés egyszerű volt: a labdához egy vékony, körülbelül egy méteres gumit erősítettek, így ha eldobtuk, a gumi visszarántotta a kezünkbe. Így könnyű volt a másikhoz vágni, majd mire az „áldozat” megfordult, a labda már rég a kezünk takarásában volt.

Már nem lehet kapni, a Sipucska nevű ukrán robbanócukorkát, az úgynevezett Sipu cukrot sem, de a szerelmes feliratokkal díszített,  tükrös mézeskalács szívvel is csak néhány standnál találkoztam. Bár még mindig a „hagyományos” termékek kelendőbbek ilyenkor, mint a piros, szívet, vagy kakast formázó nyalóka, ezek mellé bekerültek az úgymond „modernebb” változatok is, így - igény szerint - már pénisz alakra formázott édességet is kínáltak.

„Ezt egy életen át kell játszani”

A búcsú igazi rituálénak számított vidéken: a konyhákban kacsasült készült, dinsztelt káposztával, dél körül megérkezett a rokonság, ebéd után egy kis pihenő, majd kávé, három óra körül pedig ünneplőruhába öltözve vonult ki az egész család a forgatagba. Legtöbbször ilyenkor láttuk a pesti rokonokat, de néha még a külföldön élők is hazalátogattak.

„Ma már nincsenek nagy összejövetelek, nincs aki megvendégelje a rokonokat, vidéken sem nagyon tartanak kacsát, libát vagy tyúkot, ami az ünnepen az asztalra kerülhetne, és pénz sincs” – panaszolta Gengela Zoltán a dodzsem tulajdonosa. A gazdasági válság erre is rányomta bélyegét, de az évről évre zsugorodó búcsúban még mindig akadnak olyanok, akiknek többet ér a rájuk hagyott családi vállalkozás, mint a pénz.

„Amit most üzemeltetek, abban még a nagyapám vagyona is benne van. Ha ők nincsenek, akkor ez sem lenne” – mesélte az XXL nevű játékot üzemeltető férfi, aki a zárt közösség kiközösítésétől tartva a neve elhallgatását kérte.  Ahogy fogalmazott „pénzben nem lehet megbecsülni a szerkezet árát, eszmei értéke van. Búcsús nem lesz magától az ember, ebbe bele születünk. Itt ugyanúgy működik mint a cirkusznál, apáról fiúra száll a vállalkozás.”

„Én most 73 éves vagyok, gyermekkorom óta járom az országot” – mesélte egy másik masina tulajdonosa, aki szintén nem árulta el a nevét, de annak ellenére, hogy nehezen elegyedtünk szóba, láthatóan boldogan emlékezett vissza fiatalságára. „Korábban artista voltam, de az egy olyan szakma, amiből kiöregszik az ember” – mesélte. A többiekhez hasonlóan ő is panaszkodott: „már alig lehet megélni a szakmából. Egyre kevesebb az aki igénybe veszi a játékot, a helypénzek, az áram, és az üzemanyag pedig folyamatosan drágul.”

„A munka volt a hétvégi buli”

A vándoréletnek megvannak az előnyei éppúgy, mint a hátrányai is: általános iskolásként a búcsút megelőző héten minden évben „új gyerek” érkezett az osztályunkba, aki aztán tovább is állt, amikor a hintákat szétszerelték és kamionra rakták. Így meglehetősen nehéz beilleszkedni, vagy barátokat szerezni, de ez nem minden családnál van így. „Mi soha nem úgy jártunk iskolába, mint a többiek. Ők mindig oda jártak iskolába, ahol éppen voltak. Az én szüleim ezt nem engedték” – mesélte az XXL tulajdonosa. „Soroksáron laktunk, ott jártam az elemi iskolát, szereztem érettségit, majd szakmát, sőt egy évet még egyetemre is jártam, azt viszont abbahagytam” – mondta. A férfi 21 éves korában kezdett aktívan dolgozni a családi vállalkozásban, majd később átvette azt apjától. Hétköznap iskolába járt, hétvégén pedig  utaztam, és dolgozott. „Gyermekkoromban teljesen más volt minden: akkor sokan voltunk egy területen, és az egész egy nagy buli volt, mindenkinek volt ideje mindenre, ma már sokkal több a felelősség” – emlékezett vissza. Arra a kérdésre, hogy ha ennyire nincs pénz a vidámpark üzemeltetésben, akkor miért csinálják, egybehangzó választ kaptam mindenkitől: „azért mert szeretjük, és ebben van életünk munkája.”