Az északi féltekén december 21-én (időnként 22-én), a téli napfordulókor van az év leghosszabb éjszakája. Ünneplések, játékok, orgiák jellemezték ezt a hónapot Tibettől, Babilóniáig, Mezopotámiától a Brit szigetekig, a Yule ünneptől hangos germán erdőktől, az ókori római Saturnalia ünnepekig. A legyőzhetetlen napisten születésnapját (Dies Natalis Solis Invicti) is éppen ekkor, a pogány istenek (Ozirisz, Dionüszosz, Hórusz-Aton, Mithrász) születésnapján, december 25-én tartották. Amit kevesen gondolnának az, hogy Jézus születésnapját hosszú ideig egyáltalán nem ünnepelték. Útmutatás híján, nyílván senki sem tudta, hogy mikor is kellene ezt megtenni. Az útmutatás pedig egy ilyen horderejű kérdésben még sokáig váratott magára.  A születés helyett az újjászületés, vagyis a Húsvét volt az őskeresztényeknek is fontosabb ünnep, mint a pogány áthallásokkal terhelt, homályos dátumú születésnap januárban, vagy talán decemberben? A tél és a téli napforduló időszaka a kereszténység szülőhelyén, Izrael földjén különben is kevésbé volt sokkoló, mint északabbra, Európában, ahol a Nap és a vele érkező fény győzelmét télről-télre aggódva és epekedve várták. Izrael és az őskereszténység a korai időkben talán éppen az éghajlati különbségek miatt kötődött leginkább a tavaszhoz, a vetés serkenéséhez, vagyis ahhoz az évszakhoz, amihez az újjászületés, a feltámadás ünnepe, a Húsvét volt igazán közelálló.

A születés

Krisztus után 200 körül éppen Osiris és Hórusz-Aton földjén, Egyiptomban, a kulturálisan sokszínű Alexandriában kezdték Jézus születésnapját is a pogány istenekhez hasonlóan, december 25-én ünnepelni. Aztán a kezdetben még a napkultuszok istenei elleni reakcióként, önként és - szó szerint - dalolva ünnepelt december huszonötödikéből másfél évszázad elteltével, a 4. század végére már keresztény ünnep lett. I. Szent Gyula pápa volt az, aki december 25-ét a „születés ünnepének” nevezte ki (Kr. u. 350). A római egyházban Jézus születésnapja a korábbi január hatodikáról így a téli napforduló megszokott ünnepléseinek időszakába kerül át. (ugyanarra a napra esik, mint   Mithras, Hórusz-Aton és Osiris/Dionüszosz születésnapja.) Ezzel a lépéssel az egyházatyák bölcsen és sikeresen elérték, hogy az emberek a továbbiakban már nem a legyőzhetetlen Nap pogány istenét, hanem a legyőzhetetlen Napot teremtő keresztény istent ünnepelhessék. A keresztény ünnep, a pogány ünnepek hagyományaival keveredve így vált évszázadok során azzá, amit ma Szent Karácsonynak nevezünk.

Pinterest/ Dorottya Marton-Szabó

Felavatás

A Hanuka kiszlév hó 25-én este kezdődik és a tradíció szerint nyolc napig tart. A Holdhoz kötődő hagyományos zsidó naptár és a Gergely naptár különbözősége miatt, az ünnep időpontja a keresztény naptárban évről-évre változik. Idén éppen ezekben a napokban, december 12-20. között tartják.. A Hanuka és a Karácsony ünneplése legközelebb 2019-ben esik majd újra egybe, ami, akárcsak a félrevezető „zsidó karácsony” elnevezés, bizonyára tovább erősíti azt a tévhitet, hogy a Hanuka és a Karácsony között valamiféle lényegi eszmei kapcsolat lenne. A Hanuka a zsidó ünnepek közt attól igazán különleges, hogy eredetileg egy háborús eseményt, egy győzelmet vésett a nép emlékezetébe. Annak a győzelemnek állít emléket, amelyet a Mákkábeusok az Izraelt elfoglaló szíriai görögök és a vallásgyakorlatot megváltoztatni akaró, elhajló hellenista zsidó támogatóik fölött arattak. A harc Jézus születése előtt 165 évvel, a Jeruzsálemi Templom visszafoglalásával ért véget, amivel Izrael szuverenitása is helyreállt. A Hanuka jelentése, a „felavatás” arra utal, hogy a megszentségtelenített Templomot újra Isten oltalmába ajánlották. A Hanuka tehát, egyáltalán nem „zsidó karácsony”, ahogy az tévesen elterjedt, már csak azért sem, mert a zsidó vallásban nincs ilyen ünnep. Ám, ha mégis valamiféle kapocsra akarunk bukkanni, akkor az aligha lehet más, mint egy közös ősi szimbólum: a fény.

MTI / Kallos Bea

A három évig tartó szabadságharc idején uralkodó Hasmóneus dinasztia a győzelem után vesztett népszerűségéből. A dinasztiát megdöntő, arab származású Heródes ráadásul a rómaiak kiszolgálója lett, így aztán nem csoda, hogy a dinasztiával összekapcsolódó szabadságharc emléke is lassan elhalványult, s helyébe a Talmud korában már csak a fény csodája, a gyertygyújtás, az isteni csoda emléke lépett. A Talmudban a Hanukával kacsolatban csupán egyetlen történet szerepel, ami már önmagában is csodaszámba megy. Eszerint, amikor a megtisztított szentélyben meg akarták gyújtani az örök lámpást (menóra), csupán egy napra elegendő megszentelt olajat találtak. Az új megszentelt olaj elkészítéséhez azonban nyoc napra volt szükség. Az olajkorsó egy napra elegendő olaja azonban kitartott, és csodálatos módon, nyolc napig égett. A Hanuka leginkább erre a csodára, a fény csodájára és vele a maroknyi kevesek erejére és hitére emlékeztet. A hanukai menóra a nyolc napig kitartó olajra emlékeztetve, egy nyolckarú gyertyatartó, közepén egy külön hellyel a többi gyertya meggyújtására szolgáló, az ünnep alatt mindvégig égő "szolgaláng” gyertyájának (samesz). Amikor az égő "szolgagyertyát" kézbe veszik áldást mondanak. Az első estén, balról jobbra haladva, meggyújtják az első lángot, majd ugyanígy, minden este egy újabbat. A nyolcadik este véget ér a „Fény Zsidó Ünnepe”.

.