Boldogok-e a magyarok?

Boldogok-e a magyarok? És ha nem (és ezzel most lelőttem egy „poént”), akkor mitől lennének boldogabbak? Mit tud erről mondani a pszichológia? És mindezek előtt még egy fontos kérdés: lehet-e egy pszichológusnak véleménye az ország mentálhigiénés állapotáról? És ha van, beszélhet-e róla?

Lehet véleménye, ha otthon, a négy fal között csinálja?

Az utóbbi hetekben pszichológus kollégákkal beszélgetve felmerült a vita azzal kapcsolatban, hogy pszichológusoknak szabad-e, etikus-e politikai tartalmú (vicces) tartalmat posztolniuk. A kollégák egy része ezt elfogadhatatlannak érezte: a pszichológus nem politizálhat. Pont, vita lezárva. A terápia egyik alapelve az elfogadás – ha a kliens azt érzi, hogy (például a politikai beállítódása miatt) nem elfogadható a terapeuta számára, akkor a terápia nem fog működni. Ugyanígy a kliens gyógyulását általában nem az segíti, ha az ülésen megvitatjuk az aktuális politikai fejleményeket.

A terápiában tehát nem politizálunk – de a terápia ettől még természetesen nem értéksemleges. Akár kimondva, akár kimondatlanul vannak bizonyos értékek a fejünkben, amelyek elérését fontosnak gondolom (és a kliens fejében is ott vannak, különben nem keresne meg). Azt szeretném, hogy a kliens teljes, értelemteli, boldog, hiteles életet éljen, és közben tartalmas, támogató kapcsolatokat tudjon kialakítani másokkal. Nehezen tudok elképzelni olyan pszichológust, akit nem ezek az értékek irányítanak a munkája során. De mi a helyzet a rendelőn kívüli élettel? Szintén nehezen tudok elképzelni olyan pszichológust, aki a rendelőben elfogadó, meleg, támogató módon kapcsolódik a segítséget kérőhöz, majd a rendelés után (az utcán vagy a Facebookon) agresszív, kirekesztő módon viszonyul másokhoz (az esetleg kirekesztő, agresszív vagy előítéletes kollégáktól elnézést az általánosításért).

Nem elég azonban, hogy mind a rendelőben, mind a rendelőn kívül megtestesítjük a számunkra fontos értékeket – ennél nagyobb a felelősségünk. Figyelemmel kell követnünk, hogy a(z aktuálisan regnáló) kormány döntései összhangban vannak-e az emberi jóllétet segítő értékekkel. Ha pedig azt érezzük, hogy nincsenek, etikai kötelességünk felhívni erre a közvélemény és a döntéshozók figyelmét.

Jól vagyunk? Boldogok vagyunk?

Kutatóként még egy véleménycikket is nehezen tudok elképzelni tények nélkül. Nézzük tehát: boldogok vagyunk? A társadalomkutatók számára a XX. század második felére nyilvánvalóvá vált, hogy egy ország lakosainak lelki állapota nem fejezhető ki a gazdasági fejlődés, illetve a GDP mérőszámaival – ekkor kezdték el vizsgálni a boldogság és az elégedettség mutatóit. Az egyik ilyen listán, a World Happiness Reportén Magyarország a 156 vizsgált ország közül a 69. helyet foglalja el. Ugyanezen a listán 2012-ben még a 110. helyet szereztük meg – lássuk be, ez szép fejlődésnek tűnik.

Sajnos ez valójában nem jelenti azt, hogy ez idő alatt boldogabbá váltunk volna. Neve ellenére a lista valójában nem a boldogságszintet méri. A helyezés összesen 6 tényező (GDP, egészségi állapot, társas támogatás, korrupció észlelt foka, szabadság, nagylelkűség) függvénye. A vizsgált időszakban folyamatosan nőtt a magyar GDP, a javuló pozíció tehát ennek köszönhető, nem a boldogságszint növekedésének.

Az ország valódi lelki állapotáról pontosabb képet kapunk, ha a mentálhigiéné különböző mutatóit vizsgáljuk. Mind Európa-, mind világszinten előkelő helyet foglalunk el alkoholfogyasztás, dohányzás és túlsúly szempontjából. A magyar fiatalok érzik magukat a negyedik legmagányosabbnak Európában, az öngyilkosságok számát tekintve pedig harmadikak vagyunk a kontinensen. Magyarország mentálhigiénés állapota számos területen javítható (eufemizmusmentesen: rossz).

Kellemesen egyszerű és vonzóan demagóg érvelés lenne az ország lelkiállapotáért kizárólag az ország jelenlegi vezetését okolni. Természetesen a kép ennél sokkal komplexebb, azonban nem kell ismernünk a vonatkozó szakirodalmat, és nem kell tudományos fokozattal rendelkeznünk ahhoz, hogy tudjuk: az évek óta zajló ellenségkép-kreáló kormánykommunikáció rontja az ország mentálhigiénés állapotát (hogy miért, arról röviden lejjebb írok). Ugyanígy: nem kell gyerekpszichológusnak lennünk ahhoz, hogy érezzük: ha a kirekesztés és bűnbakkeltés légkörében nő fel egy gyerek, felnőttként nehezen fog bizalomteli kapcsolatot kialakítani másokkal. A kormánykommunikáció ezért hosszú évtizedekre hatással lehet az ország mentálhigiénéjére.

Mit tanácsolna egy pszichológus?

Hogyan összegezhető mindaz, amit a boldogság okairól tudunk? Leginkább az emberi kapcsolatok minőségétől függ a boldogságunk. „Társas lény” vagyunk: meleg, bizalomteli kapcsolatok nélkül nem érezhetjük magunkat jól. A fegyverek közt nem csak a múzsák hallgatnak, hanem a boldogság kérdése is háttérbe szorul. A fenyegetettség élménye (amellett, hogy erősíti a vonzódást a védelmet kínáló, erős vezetőhöz), folyamatosan stresszreakciót vált ki. Ilyen légkörben nem az lesz a kérdés, hogy boldogok vagyunk-e, hanem az, hogy túléljük-e a fenyegetéseket, hogy megnyerjük-e a „háborút”.

Ha Magyarország a páciensem lenne, egy olyan embert látnék magam előtt, aki gyakran szomorkás, és még gyakrabban szorong; közben pedig túlevéssel, alkohollal és narcisztikus, önerősítő mantrák ismételgetésével próbálja javítani a hangulatát. Ha azt kérdezné, hogy hogyan lehetne boldogabb, első lépésben arra hívnám fel a figyelmét, hogy a kapcsolatain kell változtatnia: agresszív, támadó és bűnbakkereső kommunikáció helyett pozitív kapcsolatok kialakításával.

Nem az a kérdés, hogy egy pszichológus beszélhet-e arról, hogy milyen az ország lelki állapota. Az a kérdés, hogy egy pszichológus megteheti-e, hogy nem beszél erről. Azt gondolom, hogy nekünk, pszichológusoknak etikai kötelességünk, hogy a tudásunkat felhasználva folyamatosan visszajelzést adjunk a döntéshozóknak a döntéseik mentálhigiénére kifejtett hatásairól – így segíthetjük a munkájukat. Hiszen a „jó kormány” célja ugyanaz kell, hogy legyen, mint a pszichológusoké: minél több elégedett, egészséges és érett állampolgár.

A szerző klinikai szakpszichológus