A kormányzat populista jelszavak harsogása közepette véghez vitt oktatás-területi, kataklizmákhoz hasonlítható belepancsolásait józan, szakszerű, szakmai, sajnos bosszantóan, viszont elkerülhetetlenül több összefüggést tartalmazó kritikával illetni igen nagy kihívás. De muszáj. Még most, 9 évvel azután is, hogy elkezdődött a teljes fordulatszámon működtetett politikai propaganda-kommunikáció, amely a kívánatos keretet tukmálja az egyébként a közjó érdekeit nyilvánvalóan nem szolgáló intézkedések köré.

Bejáratott lejárató módszere a rezsim beszélő fejeinek és tollnokainak a kritikát megfogalmazók hitelességének kétségbe vonása. Fizetett, sorosista, álcivil és álszakmász, hazaáruló és brüsszelista. Ők azok az emberek, akik a kormány-állam-közjó viszonyrendszert, szolgálatot és prioritásokat a helyén kezelve releváns érveléssel, adatokkal alátámasztva általában oda kell, hogy higgadtan konkludáljanak, hogy a király bizony meztelen. Azaz a kormányzati érvelés se nem igaz, se nem helyénvaló, se nem megalapozott, a közjót végképp nem szolgálja, sőt többen arra is vetemednek, hogy kimutassák mindezek káros, romboló hatását. Ők azok az emberek – és intézmények –, akikkel a kormány nem nyílt, kulturált, felkészült és szakmaterületi érvekkel száll vitába, hanem ellenük hajtóvadászatot indít; felszámolja a létezésükhöz szükséges feltételeket – állásból kidobat, feketelistára tesz, sajtóban meghurcol, finanszírozást megszüntet, működést ellehetetlenít.

A kihívás tehát nem kizárólag kommunikációs vagy kognitív, komoly egzisztenciális kockázata van. A vádak abszurditásáról csak röviden: kedves mérnök polgártársak, Önök valószínűleg azért lettek azok, amik, mert érdeklődésük, vonzódásuk, tehetségük volt a szakmájukhoz. Amennyiben felemelik a hangjukat egy statikailag bizonyíthatóan életveszélyes konstrukció kivitelezése ellen, mennyire valószínű, hogy azt inkább politikai meggyőződésük, semmint szakmai lelkiismeretük miatt teszik? Vagy tisztelt mezőgazdászok, ha Önöket arra köteleznék, hogy egy kormányközeli sertésneveldéből disznóvizeletet vásároljanak, és azzal öntözzenek, vajon azért tiltakoznának, mert Önök egy brüsszelsoros, vagy mert minden, amit a jó gazdálkodásról tudnak, fejhangon sikítozik a fejükben az elvárt tevékenység ellen?

Így vagyunk ezzel mi, oktatással foglalkozók és abban érintettek is. Ha ugyanez a kormány olyan változtatásokat eszközölne, amelyek minden gyermek érdekét, és a magyar gazdaságot szolgálnák, örömmel támogatnánk azokat, és lennénk partnerek a kivitelezésben. De nem ez történik. Nagyon nem.

Nézzük, hogy az EU-s választásokban sikertörténetként kommunikálni kívánt ingyentankönyv frontján mit hazudik a kormány mi a helyzet, és azt ki hogyan kezeli!

Ritka, hogy magasabb kormányzati körök olyan sűrűn és velősen reagáljanak az őket ért vádakra, mint ahogyan most mozgósulnak a Szülői Hang által kezdeményezett tankönyvvásárlási akcióval szemben. Legutóbb Bódis József oktatási államtitkár és Gloviczki Zoltán, az Oktatási Hivatal elnöke sajtótájékoztatón tettek néhány állítást ezzel kapcsolatban. Az állítások bizonyára megnyugtatóan hangzanak – csak pestiesen szólva: a fele sem igaz.

Az ingyenes tankönyv mítosza. A tankönyv semmiképpen sem ingyenes, mert valaki kifizeti a költségeket. Esetünkben a kormány SOK adófizetői forintot fordít a valódi oktatásminőség fejlesztése helyett olyan társadalmi csoportok támogatására (ők szemérmesen tehermentesítésről beszélnek), akik erre egyszerűen nem szorulnak rá. Ugyanis aki rászorul (a családok nagyjából 50%-a), az megkapta térítésmentesen a tankönyveket az „ingyenesség” bevezetése előtt is. A Tankönyvesek Országos Szakmai Egyesülete (TANOSZ) 2017-ben már kiszámolta, hogy ez a gesztus a tehetősebb családok felé körülbelül 5 milliárd adófizetői forintba kerül évente. Amit ha visszaosztunk, kb. 1 millió forint jutna iskolánként a valódi szükségletekről való gondoskodásra.

Az „ingyen megkapás”-ban van egy nem kellően hangsúlyozott mozzanat: a könyveket a gyerekek valójában nem kapják meg. Az ingyenkönyv többnyire kölcsönkönyv, melyek állapotára igencsak vigyázni kell (felhasználhatóság tekintetében tehát elveszíti tankönyvjellegét), sérülés esetén pótolni – és a szülő a boltban vagy rendelve már nem a tankönyvjegyzék kedvező áraival találkozik. És amíg ez a tehetősebb családok számára csupán utánjárási bosszúság, a rászorulók – akik 2010 előtt valóban tulajdonukba kapták a tankönyveket – olyan költségterheket kapnak, amelyekkel eddig nem kellett számolniuk.

Az állami tankönyv mint a minőség manifesztuma. Jelzésértékkel említeném a közhelyet, hogy a – jól szabályozott és felügyelt – piaci verseny az, ami a felhasználók számára a minőséget garantálná. Hangsúlyozni ez esetben az államilag megíratott könyvek komoly szakmai vizsgálata (pl. Történelemtanárok Egylete) során kapott lesújtó eredményeket szeretném. Minőségi szempontból az állami tankönyvek minőségéről azt tudjuk (forrás: TANOSZ 2018), hogy míg az új generációs tankönyveket független szakértők vizsgálták, és megtörtént kerettantervi megfelelőségük vizsgálata, addig a kísérleti tankönyvek egyik folyamaton sem mentek keresztül.

A minőség – használhatóság tengelyről talán informatív lehet egyfelől a szülők mint felhasználók által visszajelzett 84%-os elégedetlenség, illetve a kísérleti tankönyvek rendeléseinek TANOSZ által közzétett alakulása, mely szerint az induló 2015-ös évhez képest 2017-re 35%-os a visszaesés, kiemelendő az alsó tagozat, ott 48%-os. Mindez a pedagógusok, mint szakértő felhasználók minőséggel való elégedetlenségét mutatja.

Az egyenlő esélyek tündérmeséje. A magyar oktatás legsúlyosabb problémája az esélyegyenlőtlenség döbbenetes mértéke, melynek oka a rendszer szélsőségesen normatív, a középosztály kultúráját preferáló szemlélete, és ennek megnyilvánulásai. Ez az elvárt kommunikációs, viselkedési kultúrától kezdve az előzetes tudásbázisig sok módon kifejeződik, a tananyag és tankönyvtartalmakat is ideértve. A tanulók sokféleségének eltagadása vezet azokhoz a jelenlegi tömeges egyéni és rendszerszintű, tanulási teljesítményben mérhető kudarcokhoz, amelyek a tanulási igények sokféleségének figyelembevételével, az ahhoz való alkalmazkodással elkerülhetők lennének. A többféle tankönyv használatát biztosító tankönyvpiac ellehetetlenítésével a rendszernek éppen az egyik féle alkalmazkodóképességét számolta fel a kormány – mert nem, NEM IGAZ, hogy az egyentankönyv az esélyegyenlőtlenség ellen hat, azt éppen hogy súlyosbítja.

A kínálat szűkülésének tagadása. Valamiért előszeretettel zsonglőrködnének a kormányzati álláspont képviselői a számokkal – talán mert nem jellemző, hogy az emberek nagy többsége mélyebben belegondolna az állítások valódi jelentésébe. Pedig érdemes. Nézzük az Oktatási Hivatal vezetőjének nagyvonalú mondatát: „Az OH elnöke visszautasította, hogy a kínálat nagymértékben szűkült volna. Elmondta: csaknem 3000 cím szerepel a jegyzéken, és ezek mintegy fele nem állami kiadású.” A TANOSZ adatai alapján az előző tanévi 3350 cím helyett idén pontosan 2754 cím szerepel a jegyzéken, melyből csak 840 a magánkiadású könyvé – legyünk őszinték, ez csupán 30,5% –, és több mint 600 magánkiadós tankönyv hiányzik a jövő évre megrendelhető tankönyvek jegyzékéből. Érdemes ezenkívül annak is jobban utánagondolni, hogy amikor az oktatási rendszer legtöbb gyermeket elérő kérdéseiről beszélünk, nyilván az alapfokú oktatásról, jobbára az általános iskoláról van szó, illetve a közismereti tárgyakról. Az igazi kérdés az, hogy számukra van-e valódi alternatíva a közismereti tankönyvek piacán az államilag legyártottakon kívül. Talán válaszol minderre a tény, hogy a KELLÓ rendelési felülete csak két olyan csomagajánlatnak ad teret, melyen kizárólagosan állami tankönyvek szerepelnek (forrás: TANOSZ). Az is kérdésessé teszi a pedagógusok valódi választási lehetőségét, hogy bár a jegyzékben szereplő magánkiadású könyvek között találni nyelvkönyveket, SNI-s tanulók számára készült könyveket, tankönyveket a szakképzésben tanulók számára, de életszerű-e, hogy az állami történelemtankönyvvel elégedetlen pedagógus az ötödik osztály számára majd pl. a kétségtelenül magánkiadó SZEGA BOOKS tömörfa-megmunkálással kapcsolatos tankönyvét fogja megrendelni. Mert az ördög az ilyen részletekben kuporog.

És ezek csak a legfontosabb tények, amiket tudni érdemes, amikor kormányzati sikerpropagandát hallgatunk.

Végezetül – el kell döntenünk, hogy a fentebb leírt fenyegetettség tudatában mit teszünk. Mert egyelőre erősen hallgat a mély. Hallgat minden pedagógus, aki pontosan tudja, hogy az állami könyvek jelentős részben csapnivalók, és a jól bevált, minőségileg megbízható magánkiadó könyveit rendeli – pontosabban rendelte idáig, ezután már nem teheti. Hallgat a szülő, aki a használhatatlan könyv helyett másikat vesz, aki a nem használható, de agyonhasznált könyv helyett másikat vesz – hallgat az a szülő, akinek a gyereke ezekkel a silány könyvekkel kellene, hogy sikeressé, boldogulásképessé váljon. És hallgatnak a tudósok, a szakértők, a szakma, pedig ha valaki, hát ők tényleg tudják.
Olyan tudás ez, ami felelősség – és hatalom. Ha csak annyit teszünk, hogy a valóságról való tudásainkat és tapasztalatainkat közössé tesszük, ha megosztjuk egymással azokat az észrevételeinket, hogy az uralkodó tényleg teljesen pucér, akkor napjaink politikai sikerkommunikációra épített Patyomkin-valósága – ahol az egészségügy az európai élvonal, ahol az oktatásunk példaértékű, munkanélküliség pedig nincs – egyszerűen nem lesz fenntartható. Mert mindenki tudni fogja, hogy mi az igazság, és már nem fog hinni. És esetleg lassan elkezdődhet a közjó szolgálatának dacos és elszánt elvárása, megkövetelése.

De ennek végre el kellene kezdődnie.

A szerző oktatáskutató, a Civil Közoktatási Platform szóvivője