A foghúzás fájdalmához hasonlították Mitt Romney republikánus elnökjelölt szavazói azt az érzést, amikor a 2012-es amerikai elnökválasztás után megkérték őket, hallgassák meg, hogy demokrata párti szavazók miért voksoltak Barack Obamára. A kísérletet végző Jeremy Frimer, a Winnipegi Egyetem pszichológusa úgy találta, kisebb arányban ugyan, de a liberális szavazók is fizikai fájdalomként élték meg az ellentábor érveivel való szembesülést (ennek valódiságát utóbb mások, hasonló helyzetben, agyi képalkotó eljárással is igazolták).
Tudja, hogy nincs igaza, de nem érdekli
Egy másfél évvel ezelőtti, szintén Frimer által vezetett vizsgálatból még az is kiderült: ha választhatnak, a kísérleti alanyok akár pénzt is veszni hagynak, csak hogy ne szembesüljenek ellenvéleménnyel. Ekkor liberálisok és konzervatívok nagyjából kétharmados arányban döntöttek úgy, hogy komoly társadalmi vitákat kiváltó kérdésekben (mint az azonos neműek házassága) csupán a saját táboruk érveit hallgatják meg, akkor is, ha így kisebb részvételi díjat (10 helyett 7 dollárt) kapnak.
Ha viszont elkerülhetetlen az ellenvéleménnyel való szembesülés, sokan tapasztalják, hogy a vitapartnerekre a tudományos érvek sem feltétlenül hatnak. Elterelő hadműveletekbe kezdenek, és azt bizonygatják, hogy az ellenérvek irrelevánsak. Kanadai és amerikai kutatók pár éve egy kísérlet során az azonos neműek házasságát ellenzőkkel és támogatókkal vitatkoztak. Ha a véleményüknek egyértelműen ellentmondó érveket szegeztek nekik, mindkét oldal képviselőinek többsége hirtelen úgy vélte, hogy ez nem ténykérdés, hanem morális megfontolástól függ. Fordított esetben viszont egyetértettek az őket „igazoló” tényekkel.
Az utóbbi években azért is fordult az amerikai pszichológusok és szociálpszichológusok érdeklődése erőteljesebben e jelenségek felé, mert Donald Trump elnökké választása óta polarizáltabb a társadalom, merevebbek a szekértáborok álláspontjai, és többször fordul elő a legmagasabb szinteken is a tények semmibevétele. Tavaly november végén például Trump kijelentette, hogy nem hiszi el a saját kormánya által előterjesztett klímajelentést, amely szerint a globális éghajlatváltozás komoly hatással van az amerikai és a világgazdaságra is. Trumphoz hasonlóan a republikánus szavazók 85 százaléka kételkedik a tudósok klímaváltozással kapcsolatos megállapításaiban, ezzel szemben a demokraták 70 százaléka megbízik e téren a kutatókban. Aggasztóbb az a 2016-os elnökválasztási kampány során végzett vizsgálat, amelynek keretében újságírók republikánus pártiakat világosítottak fel Trump csúsztatásairól. A résztvevők hiába látták be egyes esetekben a politikus inkompetenciáját, végső megítélésén ez nem változtatott.
Trump bejelentése a párizsi klímamegállapodásról 2017-ben
AFP / Saul Loeb
Aki elvakult, számolni is elfelejt
A politikai, hitbéli vagy ideológiai meggyőződés nemcsak a józan belátást képes befolyásolni, hanem még a matematikai tudást is
– bizonyította Dan Kahan, a Yale Law School pszichológusprofesszora egy 2013-as kísérletében. Ennek során a résztvevőknek egyszerű számítási feladatot kellett elvégezniük a fegyvertartás szabályozásával kapcsolatban. A kutatók megdöbbenésére a liberálisok addig voltak jók matekból, amíg a számok azt igazolták, hogy a fegyvertartás elősegíti a bűnözést, ám amint ennek ellentmondó adatok jöttek, elkezdték a saját véleményüknek megfelelően manipulálni a végeredményt. Ugyanezen kapták a fegyvertartást támogató konzervatív kísérleti alanyokat is – ők persze ellenkező irányba torzítottak.
Az emberi észjárás – a magyarra következtetésként fordított „reasoning” – sajátos evolúciójával magyarázza a megismeréstudománnyal foglalkozó francia pszichológus, Hugo Mercier és a CEU-n is oktató Dan Sperber, hogy az emberek még észérvek hatására sem lépnek ki az „ideológiai buborékból”. Az emberi következtetés ugyanis a vadászó-gyűjtögető korszakban nem abba az irányba fejlődött, hogy absztrakt logikai problémákat oldjon meg, hanem hogy könnyebbé tegye az együttműködést és a kommunikációt kis csoportokban, segítsen megtalálni az egyén helyét a közösségben – fejtegetik 2017-ben megjelent, Az ész rejtélye (The Enigma of Reason) című kötetükben. Ezért is könnyű beleesni a „megerősítési torzítás” csapdájába, amikor valaki hajlamos kizárólag a korábbi vélekedéseit megerősítő információkat befogadni, és elutasítja azokat, amelyek ezeket cáfolják.
Persze senki sem veszi jó néven, ha kétségbe vonják az identitását. De a kialakított vagy örökölt meggyőződés védelme olyan erős az emberekben, hogy Jay Van Bavel, a New York-i Egyetem pszichológusa szerint
az egy csoporthoz (sok esetben politikai párthoz) való tartozás alapvetőbb igény, mint az objektív igazság keresése.
A kutatók azt is tapasztalták, hogy akik csak a nekik tetsző véleményeket engedik be (a pártsajtó olvasása, a közösségi média válogatott csoportjai vagy a velük egyetértő barátok révén) az életükbe, azoknak a gondolkodása az állandó megerősítés hatására szélsőségesebb lesz, mint magától lenne. A csoportpolarizáció jelensége a demokratikus társadalmakban egyre többeket állít élesen szembe egymással.
A két táborra szakítottságnak Magyarországon évszázados hagyományai vannak, mára pedig szinte áthatolhatatlanná váltak a lövészárkok a jobboldali és a „balliberális”, az orbánista, illetve az Orbán Viktort elutasító, a „sorosozó” és a „Soros-bérenc” oldalak között. Az eligazodást különösen nehezíti a hatalom, amely mindent megtesz, hogy kizárólag neki tetsző információkkal lássa el a társadalom minél nagyobb részét, s zárja így ideológiai buborékba.
A csoportpolarizációt azonban az sem feltétlenül enyhíti, ha valaki tudatosan nyit az ellenvéleményekre. Egy tavalyi széles körű amerikai kutatás bebizonyította, hogy a Twitteren a meggyőződésükkel ellentétes politikai üzeneteket hosszabb ideig követők világnézete nemhogy árnyaltabb nem lett, hanem inkább megerősödött.
A vitaképtelenség hátterében meghúzódik egy másik tipikus emberi tulajdonság is: a naiv realizmus. Az 1990-es években Lee Ross amerikai szociálpszichológus által bevezetett fogalom lényege, hogy az emberek általában úgy vélik:
Ők objektíven látják a világot, és akik nem értenek egyet velük, azok rosszul informáltak, irracionálisan gondolkodnak, netán tudatosan torzítják a tényeket.
Ez a „csábító illúzió” teszi lehetetlenné a legtöbb vitában az egyetértést, hiszen hiába közelítenek a felek elvileg nyitottan a másikhoz, nem lehet kimozdítani őket abból a meggyőződésből, hogy az övék az egyetlen olyan álláspont, ami a realitás talaján áll.
Nem könnyen, de fejleszthető a vitakultúra
A vitakultúra fejleszthetőségét ma már kutatják a Columbia Egyetemen, a Nehéz Párbeszédek Laboratóriumában (Difficult Conversations Laboratory). Peter T. Coleman és társai arra kíváncsiak, hogy az egymással egyet nem értő emberek hogyan képesek termékeny vitára. Az egy évtizede tartó kutatások józan ésszel is belátható, ám a gyakorlatban ritkán megvalósuló következtetésekre vezettek. A felek akkor álltak fel kölcsönösen elégedetten az asztaltól, ha eleve jóakarattal viszonyultak a másikhoz, kíváncsiak voltak a véleményére, beszélgetés közben több pozitív visszajelzést adtak, mint negatívat, a témát pedig árnyaltan közelítették meg, nem a szokásos „pró-kontra” logikával. A kutatók elismerik, a mindennapi életben igen sok jóakarat kell ennek a megvalósításához, különösen, hogy sem a sajtó, sem a közösségi média leegyszerűsített megközelítései nem kedveznek ennek a vitakultúrának.
