Edward Lodewijk van Halen Amszterdamban született 1955-ben, 1962-ben költöztek Kaliforniába. Apja is zenész volt, nem véletlen, hogy már ifjú korában a testvérével együtt elkezdett Eddie is zenélni, először zongorázni, dobolni, később talált rá a gitárra. Már középiskolában is volt zenekaruk, amivel leginkább Cream- és Hendrix-klasszikusokat játszottak. Majd új énekessel, David Lee Roth-szal, Michael Anthony basszusgitárossal és Alex testvérével megalakult a Van Halen.

Eddie ekkor kezdett dolgozni a kétkezes, úgynevezett tapping technikán, ami nemsokára védjegyévé vált (még később minden rock- és metalgitáros próbálkozott ezzel).

„Eddie olyan dolgokat játszott a gitáron, mint senki más. Tökösen, telten szólt a gitárja, korábban sosem hallott hangerővel, pedig nem egyszer a fal felé fordította az erősítőjét” – mesélte egy rajongója erről az időszakról.

Alex azt javasolta neki egyébként, hogy a kétkezes, tappingelős trükkjeit háttal a közönségnek játssza, nehogy valaki lemásolja.

A zenekar 1978-ban adta ki első lemezét, amelyen Eddie forradalmasította a gitározást. Ez az egyik albumuk, amely tízmilliónál több példányszámban kelt el Amerikában. A Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albumának listáján a 415. helyre sorolták. Szerepel továbbá az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben. Eddie kiutat mutatott a bluesból, akkoriban hihetetlennek számító sebességével és tapping trükkjeivel hamar az 1980-as évek első felének legnépszerűbb gitárosa lett.

Ilyen dalokkal:

Az ugyanerre a lemezre kerülő Eruption pedig valójában egy olyan gitárszóló, ami nagyon sok későbbi gitárosnak alapműnek számított, második helyezést ért el a Guitarist magazin listáján, ahol a 100 legjobb gitárszólót listázták. (Az első helyezett Jimmy Page lett a Stairway to Heaven-ben játszott szólójával.)

1979-ben a Guitar Player olvasói az Év Gitárosának választották meg az ekkor még csak 24 éves Edwardot, aki olyan gitárosokat előzött így meg, mint Jimmy Page, Carlos Santana, Steve Howe, majd öt éven át mindig ő kapta a legtöbb szavazatot.

A második stúdióalbum (Van Halen II.) is 1979-ben jelent meg. A Billboard listáján a 6. helyet érte el, és csak Amerikában 6 millió példányban kelt el. Ezen az albumon hallható az első Top 20-as slágerük, a Dance the Night Away.

A Van Halen ezután egy kicsit metálosabb, kevésbé jól sikerült lemezt adott ki, amit sorra követtek szinte évenként a lemezek. 1982-ben például a Diver Down, amin több feldolgozás is hallható, többek között Roy Orbison Pretty Womanjét is alaposan átértelmezték (a videóklipját eleinte az MTV kitiltott műsorából, de a következő években a VH1 rendszeresen játszotta):

1984-ben kicsit a gitár felől a billentyű felé fordult Eddie, az évszámot viselő hetedik Van Halen-album lett az együttes legnépszerűbb lemeze, olyan slágerekkel, mint például a Jump:

1991-ben már a kilencedik albumnál tartottak, aminek már a címe is feltűnést keltett: For Unlawful Carnal Knowledge (kezdőbetűi: f.u.c.k.), a Billboard listáján az első helyen debütált, és három hétig tartotta a pozícióját. A lemez legsikeresebb szerzeménye a Right Now:

Ugyanezen a lemezen van a Poundcake című szerzemény is, aminek az elején egy akkumulátorról működtetett fúrógépet használ Eddie, amivel a gitárjának a pickup-jait fúrta meg, ez szolgált intróként.

A zenekar egy tucatnyi albumot jegyez, stílusa nem volt különösebben izgalmas, a későbbi „hajmetál” zenekarokra volt nagy hatással, de Eddie gitárjátéka nemcsak a tapping technika miatt, hanem precíz frázisai, staccato riffjei, harmónia- és dallamvilága is örök nyomot hagyott a popzenében. Számos zenész nevezi meg példaképei közt, például Paul Gilbert, Zakk Wylde, Dimebag Darrell, Trey Azaghtoth, Mike Einziger, Ron Thal, David Readman, Doug Aldritch, Reb Beach vagy Derek Sherinian.

Eddie Van Halen legjobb öt szólóját (köztük egy Michael Jackson-dalban, a Beat It-ben előadott őrületet) itt gyűjtötték egybe: