Magyarország messziről is jól láthatóan nagy lépéssel került távolabb Európától a melegellenes törvénnyel, majd a július közepén meghirdetett „gyermekvédelmi” népszavazással, mindez pedig adott egy abszurd és szomorú gellert ennek a nyárnak. És persze kitörhetett a nevetés, amikor Gulyás Gergely arról beszélt a kormányinfón, hogy miért nem lesznek fideszes politikusok a Pride-felvonuláson – „Az érintetti kör nem fedi egymást, az én tudomásom szerint. Nincs metszet” –, de a kínunkban nevetés nem lehet hosszú távú életstratégia.

Már csak azért sem, mert generációk sorsát és életesélyeit pecsetélheti meg ez a fajta elnyomás – fiatal szerzőnk nem véletlenül írta: még jó, hogy az ő szexuális neveléséről nem Orbán Viktor döntött –, és emberek kényszerülhetnek arra, hogy elmeneküljenek. Mint a Meseország mindenkié és a Micsoda család! című gyerekkönyvek szerkesztője, Nagy Boldizsár, aki konkrétan halálos fenyegetéseket kapott a munkái miatt.

Ebben a nyomasztó gyűlölködésben tartották meg az idei Pride-felvonulást, amely 30 ezer embert mozgatott meg, miközben néhány „ellentüntető” a karját mozgatta náci lendítésre kísértetiesen hasonlító módon.

És ha már a sport jegyében telik ez a nyár, ez lehetne az a közeg is, amely láthatóvá tesz és segít leküzdeni az előítéleteket, amire a Kapd el a ritmust – a sportvilág queer felforgatása című dokumentumfilm tesz egy kísérletet. Ugyanakkor miközben statisztikailag lehetetlen, hogy a magyar élsportolók között ne legyen egyetlen leszbikus, meleg vagy transznemű ember sem, nyíltan még senki nem vállalta fel az identitását. Pedig feltehetően ők is látták, ahogy a Tokióban aranyérmet szerző brit műugró Tom Daley azt mondja: „Hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy azt mondhatom, meleg férfi és olimpiai bajnok vagyok.”

A sport más módon is a láthatóság és az elfogadás egyik eszköze lett ebben a hónapban: a Magyar Nagydíjra érkező Forma–1-es versenyzők közül először Lewis Hamilton nevezte gyávának és elfogadhatatlannak a magyar kormány homofóbtörvényét, és állt ki a melegközösség mellett, majd Sebastian Vettel érezte úgy, mintha egy másik bolygón lenne. „Nyomasztónak tartom, hogy egy olyan ország, amelyik az Európai Unióban van, ilyen törvényt hoz” – mondta a mogyoródi sajtótájékoztatón.

Az olimpián részt vevő sportolókat közben egyrészt a koronavírus mind hangsúlyosabb jelenléte, másrészt a rájuk nehezedő elvárások nyomasztották. Míg helyszíni tudósítónk rácsodálkozott Tokióra, addig mi arra, hogy miért várjuk el még mindig egy sportolótól, hogy ne vegyen tudomást a saját fizikai és mentális határairól.

Kultúra kánikulára

Talán még épp időben, a nagy strandra kivonulások környékén jelentkeztünk a hagyományos nyári könyvajánlónkkal, rendhagyó módon rögtön két listával (egyik, másik), hogy tényleg senki ne maradjon olvasnivaló nélkül.

Rendhagyó volt az idei cannes-i filmfesztivál is, a szokásos májusi helyett a júliusi időpontjával mindenképpen. A helyszínen Enyedi Ildikót kérdeztük a filmje, A feleségem története fogadtatásáról.

Végre online is elérhető lett Fliegauf Bence Berlinalén díjazott alkotása, a Rengeteg – Mindenhol látlak, amelyre minden értelemben igaz, hogy ilyen filmből nagyon keveset látni. Nem érdemes kihagyni. Megnéztük azt is, mitől működik jól, ha egy súlyos drámához a könnyed romantikus vígjáték eszközeivel közelítenek az alkotók, mint a Becsúszó szerelemben.

Bödőcs Tibornak hagytuk, hogy gyomorszájba vágjon, és ő aztán még egy lapáttal rátett erre. És ha már Mészáros Lőrinc: mindössze néhány órán át hihettük, hogy nincs oligarcha-esküvő Jennifer Lopez nélkül, pedig igazán minden összeállt volna a nagy bulihoz.

Az életnek egy sokkal csendesebb, kevésbé korruptabb, mégis tartalmasabb formájával ismertetett meg az excentrikus John Lurie a nehezen körülírható sorozatában. De a nagy létkérdések elfértek egy nyári színházi előadásban is, amelyért egészen Kőszegig utaztunk, a Kőszegi Várszínház ugyanis olyan bemutatót hozott létre a Manőverrel, amely miatt nyáron is érdemes színházba járni.

És hogy úgy általában miért érdemes színházba járni, arról a hvg360-on színháztörténeti sorozattal jelentkező Gálvölgyi Jánossal beszélgettünk egy jót.

Nagy évfordulókban igazán gazdag volt ez a július. Rögtön a hónap első napján királyi szappanoperával fűszerezett szoboravatással emlékezhettünk Diana hercegnő életére és munkásságára. Az 1997-ben autóbalesetben meghalt walesi hercegnő 60 éves lett volna idén, és ez az alkalom, illetve az esztétikailag finoman szólva is kihívásokkal küzdő szobra lehetőséget teremtett arra, hogy az egymással háborúzó fiai röviden egy légtérben legyenek egymással.

Egy nemzedék bálványának, Jim Morrisonnak a hangját, karizmáját és látomásos szövegeit idéztük meg abból az alkalomból, hogy a Doors együttes énekese, szövegeinek szerzője épp ötven évvel ezelőtt halt meg. 27 éves volt, ahogy 27 évesen – tíz évvel ezelőtt – halt meg Amy Winehouse is, akinél mindig is érezhettük, hogy minden pillanatban a bőrét viszi a vásárra.

Amerikát hozta el a vasfüggöny mögé a jazz legismertebb előadója, az énekes-trombitás Louis Armstrong, aki 120 éve született, és 50 éve halt meg, aki a Népstadion beli koncertje után tokaji borral teli csikóbőrös kulacsot kapott ajándékba.

A Kádár-rendszer kereteit nem zenével, hanem poénokkal feszegette Hofi Géza, aki július 2-án lett volna 85 éves. Egyszemélyes intézmény, a stand up hazai megteremtője, aki ki merte röhögni Kádárt is, de úgy, hogy az még a pártfőtitkárnak is tetszett. Később kifigurázta Hornt, Torgyánt és Orbánt is, de az új rendszer új urain már röhögni sem lehetett ugyanúgy. A poénjai mentén idéztük meg a kort és Hofi zsenialitását ebben a cikkünkben.

A politikusokon persze nemcsak a poénok segítségével lehet átlátni, hanem a múltjukban is lehet turkálni. Ezt tette A magyar politikusok az iskolapadban című kötet, amely 340 év 86 magyar politikusának iskolai karrierjét mutatja be Thökölytől Pozsgay Imréig.

Ha pedig valami kapaszkodóra vágynánk, hogy mégis csak van remény, akkor egyrészt ott van Szegedi Dezső, a miskolci színház népszerű színésze, akit 67 éves korában vettek fel az egyetemre, és akinek az élettörténetéből mindig lehet inspirálódni.

Másrészt ott van Rutger Bregman, aki az Emberiség című könyvében arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy az ember a lelke mélyén rendes, szelíd lény, és nem válik azonnal vadállattá vagy gyilkológéppé, ha az őt kordában tartó társadalmi rend egy háború vagy egy katasztrófa során felbomlik.

Egy élhetőbb jövő reményét vetítik előre azok a fiatalok is, akik egy ötlet és egy applikáció segítségével rögtön több problémát is egyszerre oldottak meg. A Munch alkalmazással olcsón ehetünk jókat, az éttermek kevesebb veszteséget könyvelnek el, és még a Földdel is jót teszünk, hiszen nem mennek kárba az ételek.

És ha már az evésnél tartunk, beszéljünk arról is, ami ez után következik. A Kiscelli Múzeum WC-csészéknek és a csatornázás kultúrtörténetének szentelt kiállítása apropóján megnéztük, mit árul el az anyagcsere egy városról és az ott élőkről.

A hónap végére még maradt egy nemzetközivé dagadó magyar botrány, mi pedig kénytelenek voltunk belenézni az újságírás mély bugyraiba. „Miért kellene másképp csinálnom bármit?” – kérdezett vissza Návai Anikó, amikor azzal szembesítették, hogy a Nők Lapjában megjelent Scarlett Johansson-interjúja valójában nem történt meg. Úgy tűnik, ezzel magyar szög került a hollywoodi külföldi újságírókat tömörítő szervezet, a botrányokkal hiteltelenné váló HFPA koporsójában, amelynek Návai Anikó a magyar tagja.

Ha pedig szabadulnánk a nyári mókuskerék fogságából, van egy jó ajánlatunk: irány az év kerékpárútja a Tisza-tónál. Hiszen Barátok köztöt már úgysem lehet nézni.