Hiába nézegettem fotókat, filmeket, forgattam útikönyveket, mielőtt elindultam a tokiói olimpiára, egyik sem tudott felkészíteni arra, milyen is ez az elképesztő megapolisz. Bár a koronavírus-járvány miatt egyelőre nem használhatom a tömegközlekedést, így nem tapasztalhattam meg, milyen befurakodni egy tömött metrókocsiba vagy átsétálni a Sibuja híres zebráin az óriási 3D-s macska vigyázó tekintete alatt, itt-tartózkodásom néhány eddigi napja alatt már így is bőven volt mire rácsodálkoznom.

Sibuja híres zebráján

AFP

Ott vannak például a taxik. Amikor először ültettek be egybe a repülőtéri buszos transzfer után, alaposan elcsodálkoztam: az ajtó magától kinyílt, az öltönyös, hófehér inges, kesztyűt viselő sofőr – aki ránézésre erős hetvenes lehetett – még a kezét is a kerethez tette, nehogy bevágjam a fejem. Odabenn makulátlan tisztaság, az üléseken pedig csipkehuzat. Rögtön a nagymamám tévéje jutott eszembe, rajta a horgolt terítővel meg a nippekkel. A vezetőülést a járvány kitörése óta plexifal választja el a többitől, így az egyébként sem egyszerű kommunikáció még nehézkesebbé válik. A sofőröknek érdemes egy cetlire japánul kiírni vagy a telefonon megmutatni, hová készülünk, vezetés közben pedig nem nagyon zargatni. Tökéletes azoknak, akik nem szeretnek taxizás közben csacsogni. A sofőröket nem csak az autójuk számával azonosítják, a nevük is ott van a beltérben sőt, matricán közlik azt is, ha már be vannak oltva a koronavírus-fertőzés ellen. Maszkot ettől függetlenül minden utasnak viselnie kell. (Ez itt nem különleges elvárás, egyébként is mindenkin, mindig, mindenhol van maszk.)

AFP / Yomiuri / Atsushi Taketazu

Szigor és mosolyok az ötödik hullám árnyékában - Tokióból jelentkezik a hvg.hu olimpiai tudósítója

Miközben már csak egy nap van hátra az olimpia megnyitójáig - és mind magasabbra emelkedik az új koronavírus-fertőzöttek száma - sorra érkeznek Tokióba a külföldi tudósítók. Nem könnyű most bejutni az országba, órákig tartó, nehézkes ügyintézés után sikerülhet csak. Az élmény fárasztó, mégsem kellemetlen, a japánok ugyanis nagyon precízek és határozottak, de kedvesek és mindenben segítőkészek.

Ha valami igazán zavarba hozott Tokióban, az a multifunkcionális, fűthető deszkájú elektromos japán vécé, a Washlet. Ez valójában egy márkanév, a Toto nevű cég szabadalmát takarja, amelyben a vécét bidével kombinálták, de emellett tud még egy csomó mást is, legalábbis erre utalnak a piktogramok a kezelőfelületén. Ha valaki nem olyan bátor, hogy maga próbálgassa ki az egyes higiéniai funkciókat, a neten remek leírásokat találhat róluk. Ezek az árnyékszékek annyira népszerűek, hogy a japán otthonok nagyjából nyolcvan százalékában ilyeneket használnak, és számos nyilvános helyen is jelen vannak. Például az olimpiai médiaközpontban, ahol automatikusan megnyugtató vízcsobogást hallatnak, amint bezárjuk magunk mögött az ajtót. Természetesen azért, hogy mások ne hallják, mi zajlik odabenn.

Anime-kedvelőként számtalanszor hallottam japán rajzfilmekben azt a sistergő hangot, amelyik Tokióba érkezvén azonnal megütötte a fülemet. Hasonló legfeljebb nagyfeszültségű villanyvezetékek közelében hallatszik. Hamar rájöttünk, hogy ez bizony a fás, bokros részeken a nagy számban tanyázó kabócák híres éneke. Japánban nagyjából harmincféle kabócafaj él, amelyeket az alapján is meg lehet különböztetni, hogy milyen hangot adnak ki. Már egyetlen rovar is iszonyatos hangerővel képes zengeni a dalát, de olyan helyeken, ahol többen verődnek össze, kifejezetten kellemetlen sétálgatni. Úgy tűnik, a gyerekeket mindez nem zavarja: kifejezetten szeretnek a forró nyári napokon kabócavadászatra indulni.

Sosem gondoltam volna, hogy Tokióban ennyien bringáznak! Mivel az olimpiára érkezett tudósítók az első 14 napban nem látogathatják a turisták által kedvelt helyeket, nem tudom, hogy a belvárosban mi a helyzet, de az biztos, hogy a szállásunk környékén nagyjából ugyanannyi kerékpárost látni, mint autóst. A főváros keleti szélén fekvő Edogawa utcáinak két oldalán kékre festett biciklisávok futnak, amelyeket a gyerekektől az aggastyánokig mindenki nagy kedvvel használ. Arrafelé a többség egyszerű városi kerékpárral jár, az elején kosárral, a hátulján esetleg gyereküléssel. Ha beugranak valahová vásárolni vagy elintézni valamit, nem bajlódnak a lelakatolással, egyszerűen csak kitámasztják a járgányt. A város forgalmasabb részein persze bringaparkolókat is kialakítanak, amelyek használatáért fizetni is kell. Érdemes azonban oda parkolni, mert ha igaz, amit az útikönyvek írnak, a meggondolatlanul lerakott bicikliket elszállítják, és nem könnyű őket visszaszerezni.

AFP

Tokió nem az a város, ahol különösebben nehéz volna harapnivalóhoz, borotvahabhoz vagy akár titokzoknihoz jutni akár késő este is: szinte minden sarkon van egy üzlet, amely éjjel-nappal nyitva tart és amelyikben nagyjából mindent meg lehet kapni, ami a túléléshez szükséges. Nyáron nem kifejezetten kellemes az utcáról beugrani az ilyen üzletekbe: az ember úgy érzi, mintha a Szaharából a bejáraton át az Északi-sarkvidékre lépett volna. A légkondicionáló túlzott használata általános jelenség az olimpiai helyszíneken is, a vizes sportok központjában az úszók arra panaszkodnak, hogy rettentő hideg van a vegyes zónában, ahol az újságírók faggathatják őket a versenyük után, de a vívás helyszínén, a Makuhari Messe nevű rendezvényközpontban is láttunk kabátban ücsörgő kollégákat akkor, amikor odakinn bőven 30 fok fölött volt a hőmérséklet.

AFP