A kormány melegellenes törvénye körül kialakult médiazajban talán kevéssé volt kivehető a gyerekjogok kérdése. Mármint az, hogy érdemben mit jelentenek ezek a gyerekjogok, például a gyerekek szempontjából. Ehelyett az volt a vita tárgya, hogy kinek van joga befolyásolni a gyerekeket: az egyháznak, az államnak, a szülőknek vagy a tanároknak? Vagy inkább csak a kormánynak és azoknak az embereknek, akiket a Fidesz arra alkalmasnak érez?

Én nemrég még gyerek voltam, egy nyitott és elfogadó családban. Mindig úgy éreztem, nem számít, miben hiszek, kihez vonzódom, minek érzem magam, szeretnek és enyém az egész világ. Ez részben a szüleimnek, részben pedig a zseniális tanáraimnak köszönhető, akik nagy hangsúlyt fektettek épp azokra a dolgokra, amelyeket most a kormány elítél.

A felnőttek hajlamosak irányítható, gondolkodni szinte képtelen élőlényként tekinteni a gyerekekre, akiknek mindig az a legjobb, amit a szüleik képviselnek. Nem véletlenül turnézott Orbán Viktor sem azzal a mondattal, hogy

A gyermekek szexuális nevelése a szülők joga.

Ez alapján a gyerek nem más, mint a szülő tulajdona, akinek a nagykorúságáig nincs joga mást gondolni és mást érezni, mint nevelői. Vagy ha mégsem tudna azonosulni az otthoni értékekkel, mostantól egyedül kell majd válaszokat találnia saját kérdéseire.

A látszólag gyermekjogi szempontok alapján meghozott homofóbtörvény egyes részei valójában pont a gyerekek jogait csorbítják.

Saját lényünkkel nyelvi kódokon keresztül kerülünk kapcsolatba, de mi van akkor, ha valaki nem hall olyan szavakat, amelyeket önazonosnak érezne?

Elveszettség, kétségbeesés és a legrosszabb esetben öngyilkossági kísérlet.

Eddig a homofób szülők meleg gyereke az iskolában és a különböző szervezetek foglalkozásain rátalálhatott önmagára. Válaszokat kaphatott a kérdéseire és megfogalmazhatta, ki is ő valójában. Ezek a gyerekek a törvény hatályba lépése után csak azt fogják érezni, hogy nem felelnek meg az elvárásoknak, akár azért, mert máshoz vonzódnak, akár azért, mert nem érzik magukat komfortosan saját bőrükben. És ha nincs ott valaki, aki azt mondja, én is ezt érzem, én is ilyen vagyok és ezek alapján én melegnek/transznak/heterónak stb. definiálom magam, nem lesz magyarázat az érzésekre.

A félreértések elkerülésére: a szavak hiánya semmilyen állapotot nem változtat meg. Viszont magyarázat nélkül maradhat rengeteg gyerek egy elvárásoktól hemzsegő világban, az egyetlen edukációs forrás pedig az internet és a pornó lesz, ami finoman szólva sem a legmegbízhatóbb, leginkább kockázatmentes forrás.

A kormány melegellenes törvénye olyan információktól szeretné elzárni a 18 év alattiakat, amelyek megismeréséhez minden emberi lénynek joga van. Felmerül a kérdés, hol kezdődik a szexualitásunk? A 18. születésnapunk után? Nyilván nem. Bár a konkrétumok a pubertás idején körvonalazódnak, az irányokat azért már akár az óvodában is érezni lehet. A gyerekek már óvodás korban elkezdik felfedezni a saját testüket, és kérdéseket tesznek fel a felnőtteknek, akik akkor tesznek jót, ha nem tabusítják a témát.

A legfiatalabbaknak is szükségük van a nyílt kommunikációra és a biztonságos környezetre, ahol a saját életkoruknak megfelelő válaszokat kaphatnak. És ezt a környezetet nem feltétlenül otthon, a családjukban találják meg, így ezen a téren különösen nagy felelősség hárul az oktatási intézményekre. Kérdés, hogy egy szigorúan központosított rendszerben, ahol csak az egyház (amelynek viszonylag kevés köze van a szexualitás megéléséhez) és a hatalom áldását élvező szervezetek segíthetnek a gyerekeknek, mennyire marad meg a nyílt, támogató légkör.

Az iskolákban lévő szexuális felvilágosítás pont azoknak kritikusan fontos, akiknél otthon hiányzik a kommunikatív környezet. Ott, ahol a szülők tabuként kezelik a szexualitást, a tanárok jelenthetik az egyetlen hiteles információforrást. De a felvilágosítási kérdésekben nyitott szülőknek is sokat segíthet, ha együtt tudnak működni a tanárokkal.

A kormány mintha azt remélné, hogy az információs csöndben a kérdések is megszűnnek majd, a teljes némaság viszont sosem megoldás. Rémisztő belegondolni egy olyan világba, ahol a gyereknek nem beszélhetnek szabadon a heteroszexualitásról és homoszexualitásról.

A magyarországi iskolákban a szexuális felvilágosítás sokszor kínos tanórát jelent (ha egyáltalán beszélnek róla), ahol a biológia vagy a testnevelés tanár néha csak odáig jut, hogy a szexuális élet kockázatairól beszéljen. Ezen segítettek eddig a felvilágosítással és érzékenyítő tréningekkel foglalkozó szervezetek, levéve ezzel egy nagy terhet a tanárok válláról.

Mostantól viszont már nem a téma szakértői fogják eldönteni, melyik anyag veszélyezteti a gyerekek fejlődését és melyik védi meg őket, hanem a hatalom. Ha egy iskola tanárai kínosnak tartják a témát, nem kérhetnek segítséget az erre szakosodott szervezetektől, mert őket is szabályozzák majd a törvények. Így egy teljes generációra borulhat információs köd a szexualitással kapcsolatban.

Jobb esetben elmondják majd nekik, hogy a szerelem csodás dolog, élvezzék, de azért védekezzenek közben. Rosszabb esetben minden nem heteró vagy házasságon kívüli kapcsolatot bűnösnek fognak bélyegezni.

Még emlékszem az általános iskolás biológia tanárnőmre, aki rengeteg tanórát szentelt a szexuális felvilágosításnak, mivel a diákjai gyakran tőle hallottak először ezekről a dolgokról. Az, hogy őszinte volt és nyílt, kicsit sem zavarta össze a lelki egészségünket. Tanárnőm hosszú monológjai és megnyugtató válaszai hiteles tudást adtak a kezünkbe, ami megvédett minket a rossz döntésektől.

A gimnáziumom is nagy hangsúlyt fektetett a kormánymédiában pokolra kívánt érzékenyítésre, így rengeteg szervezet foglalkozásán megfordultam. Emlékszem, mikor a LABRISZ önkéntesei eljöttek hozzánk, épp friss szerelem szövődött a baráti társaságunkban. Leültünk a körberakott székekre, majd érdeklődve hallgattunk egy középkorú nőt, aki feltett pár teljesen hétköznapi kérdést. Voltunk-e már szerelmesek, szeretjük-e megfogni a párunk kezét az utcán, vagy épp felvállalhatjuk-e a kapcsolatainkat a családunk előtt. A friss szerelmesek egész mulatságosnak találták a kérdéseket, hiszen teljesen egyértelműek rá a válaszok. Később elmesélte az előadó, hogy ő ezeket nem teheti meg a szerelmével. Ha megfogják egymás kezét az utcán, bármikor verbális bántalmazás áldozatai lehetnek. Itt fogtuk fel, mennyire kiváltságos helyzetben vannak azok, akik a társasdalom által elfogadott élethelyzetben érzik magukat komfortosan.

„Az emberek hozzáállását nagyban befolyásolja, hogy minek látnak téged – mondta egyszer a nővérem. – Nő vagy, fehér bőrű és heterónak nézel ki. Minden ember ezek alapján reagál rád. Ha bármelyik ezek közül megváltozna, hiába maradnál belül ugyanaz, már teljesen másként kezelnének.”

Most az ömlik a kormánypropagandából, hogy az érzékenyítés rossz, a gyerekkel nem szabad felvilágosultan beszélni a homoszexualitásról, és a miniszterelnök nyilatkozata alapján a transzneműség nem más, mint szerelmi csalódásra adott válasz, és csak remélni tudjuk, hogy Orbán Viktor nem ennyire tájékozatlan.

Visszagondolva az iskolás éveimre, azért veszélyes a teljes információhiány bizonyos témákban, mert a kérdéseket ez sosem szünteti meg. Ugyanúgy találkozni fog a gyerek a szexszel és a saját szexualitásával, de védőkorlátok nélkül. A valódi veszélyt pedig az információhiány jelenti. Arról nem is beszélve, hogy a felkorbácsolt indulatok még több atrocitásnak teszik ki az LMBTQ gyerekeket az iskolákban.

Úgy tűnhet, hogy a kormányt csak a cisz, heteroszexuális gyerekek lelki és testi épsége érdekli. Viszont ez a törvény nekik is káros, az ő szexualitásukat is komolyan roncsolhatja a prűd hozzáállás és a tabuk halmozódása. Így kollektíven, egy teljes fiatal generáció életét lehetetlenítik el. Központosítják a gondolkodást, a szülők, illetve tanárok kezéből a hatalom kezébe kerül a gyerekek felvilágosítása, és mindez a jó szándék álcája alatt.

Furcsa érzés, ahogy egyesével vesznek el azok a jogok, amelyekért a rendszerváltás idején a szüleink már egyszer megharcoltak.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: