szerző:
Vándor Éva
Tetszett a cikk?

Mit lehet kezdeni az élettel? Gyönyörködni a naplementében, zenét hallgatni, alkotni, nagyokat nevetni. Ez John Lurie excentrikus gyorstalpalója a létezéshez a legújabb, nehezen körülírható sorozatában. Mi azért megpróbáljuk körülírni.

Mi van, ha már a főcím egy rakás kudarc? Hát semmi, megy minden tovább, mint az élet  És az udvarias mosoly is túl van értékelve – főleg, ha elijeszti az embereket.

Ezzel a formabontó kommentárral indul a Festés Johnnal (Painting with John) című, a nézőt több érzékszervi csatornán keresztül is megbabonázó sorozat, amelyből a címe ellenére nem tanulunk meg festeni, de talán megtanulunk kicsit élni. A polihisztor – festő, zenész, színész, forgatókönyvíró, rendező, filozófus, életművész – John Lurie legújabb, hat, egyenként alig 20 perces epizódokból álló vállalkozása egy kreativitással túlcsorduló, vicces és elgondolkodtató alámerülés az életbe – és szembemegy szinte mindennel, amit a sorozatokról gondolunk.

Mi a kiindulópont? A produkció címe ebben a kérdésben meglehetősen egyenes választ ad: John Lurie fest a kamera előtt, és közben néha beszél a kamerába: családi történeteket, vicces sztorikat elevenít fel, közben életbölcsességbe hajló következtetéseket von le, néha kiszól a nézőnek, reakcióra provokálja vagy bátorítja, és megmutat valamennyit az egyik karibi szigeten található otthonából, amely első látásra igencsak paradicsomi díszletet biztosít az életének.

A műsornak megvan a maga spirituális előzménye, Lurie 1991-ben hozta össze a kultikussá vált Horgászás Johnnal (Fishing with John) című műsorát, amelyben ismert emberekkel ment el horgászni, ahogy azt a cím valósághűen előrevetíti. Lurie csónakjában megfordult Jim Jarmusch, Tom Waits, Matt Dillon, Dennis Hopper és Willem Defoe is, és ezekből a találkozásokból a horgászműsort a performansszal ötvözve sokszor szürreális epizódok születtek. Hogy aztán harminc évvel később már egyedül álljon a kamera elé, és ne sztárokkal, hanem velünk nézőkkel beszélgessen el, miközben az, hogy egyedül van, szintén része a show-nak – egy kívülálló a trópusi paradicsomban, aki mégis elemében van.

John Lurie amerikai zenész, festő, színész, rendező és producer, underground sztár. A Lounge Lizards nevű jazz együttes alapítója, mintegy 20 televíziós és filmes produkció zeneszerzője és előadója, a Get Shorty című film soundtrackjéért 1996-ban Grammy-díjra jelölték. 19 filmben szerepelt, többek között két Jim Jarmush rendezésben, a Florida, a paradicsom (Stranger than Paradise), illetve a Törvénytől sújtva (Down by Law) című alkotásokban. 1994-ben lépett fel Budapesten.

2000-ben Lyme-kórral diagnosztizálták, azóta a zenélésről a festésre váltott, a műveit világszerte több múzeumban és galériában kiállították.

John Lurie-nak általában sem a megjelenése, sem a hangja nem hagyja hidegen az embereket. A film pedig gazdagon merít ebből a két erőforrásból: rengeteget látjuk és halljuk, és a gyakran home video eszközeit idéző jelentekben tényleg azt érezhetjük, hogy ez az ember most bevonz minket valamibe. Néha hipnotikus, meditatív állapotba hozza a nézőt, ahogy a követhteti az ecsete nyomát a papíron, miközben zenél vagy sztorizik, máskor egész egyszerűen csak társaságot biztosít – ez a virtuális társas élet pedig eléggé felértékelődőtt az elmúlt időben.

A Festés Johnnal nem igazán hasonlít semmire, amihez a tévé szoktatott. Egészen különleges és meghökkentő vállalkozás, amely az intimitásnak egy nagyon különleges élményét nyújtja. Kicsit olyan, mintha hatszor húsz percre benne ragadnánk John Lurie fejében, ami olykor kicsit idegesítő, máskor viszont egészen felszabadító.

HBO

Lurie kineveti az elvárásokat – a néző elvárásait is – amikor az Instagramra kívánkozó naplementében a klisékkel szembemenve, bár tudja, hogy valami költőit dolgot kellene mondania, de mivel nem ugrik be neki semmi ilyen, nem is mond semmit. „Csak képzeljék el, hogy mondtam valami költőit” – mondja magától értetődő természetességgel. Arra kényszerít, hogy megálljunk, és rácsodálkozzunk a dolgokra. Például arra, mennyire fura úgy beszélni egy kamerába, mintha egy másik emberhez beszélnénk.

Lurie nagyra értékeli a hitelességet és az önazonosságot, érezhetően kényelmetlenül érzi magát a merev, formális társas érintkezés szabályai között.

A sorozat egy galérialátogatással is felér, John Lurie-t ugyanis nemcsak festés közben látjuk, hanem mindegyik epizód végén megtekinthetünk néhányat az alkotói folyamat végeredményeiből. Lurie képei valahol az absztrakt és a primitív között vannak, és sokszor alkotnak organikus egységet Lurie zenéjével – így aztán a végefőcím legalább annyira a székbe szegez, mint maga a film.

A Festés Johnnal akár a karanténkorszak emblematikus darabja is lehetne, hiszen pont úgy néz ki, mint amit egy minimális stáb rakott össze minimális pénzből. (Egy jó főcímhez például nem is kell már csak egy drón – persze, ha nem törjük össze, mint azt Lurie tette és bevallotta. Mind a hét drónt.) De szerencsére ez a sorozat ennél sokkal örökérvényűbb jelenetekkel örvendezteti meg a nézőt.

Az epizódok sokszor hipnotikus hatásúak, átitatja őket a vízfesték és az élet, és közben lehorgonyozzák a nézőt a jelenben – mindfulness ez a javából. És John Lurie játkossága ragadós – nem lehet felnőtt fejjel nézni, muszáj mozgósítani valamit a gyerekkori kíváncsiságból, nyitottságból és kísérletezőkedvből. Ehhez hozzájárul az is, hogy Lurie nem hagyja csak úgy ülni és bambulni a nézőt, időről időre kiszól a képernyőről, és megszóít vagy felszólít: például hogy ne mindig várjuk mások ötleteit.

A sorozat elején még arról értekezik, nem igaz, hogy mindenki tud festeni. A végén pedig már arra biztat, hogy vegyünk papírt és festéket, és kezdjük el. Kínos kudarcaink lesznek az elején, de kit érdekel. Tény, hogy néha becsúszik egy-egy coelhói ízű bölcsesség, de mivel John Lurie mérsékelten veszi csak komolyan magát, ezeket egyáltalán nem fájdalmas befogadni.

A Festés Johnnal összművészeti vállalkozásnak is mondható, hiszen miközben nézzük a művészt, ahogy fest, halljuk, ahogy zenél – és egy adott ponton még táncra is perdül. Bár az egyes epizódok alig 20 percesek, nem igazán lehet ledarálni őket, mert annyira sűrűek és intenzívek, hogy idő kell a befogadásukhoz és feldolgozásukhoz.

John Lurie meg van győződve arról, amit sok felnőtt elfelejt: hogy a kreativitás ott tombolt bennünk gyerekként, csak épp mire felnőttünk, kiölték belőlünk. Az ő szülei nem követték el ez a hibát – amiért nem győz elég hálásnak lenni –, igaz, mondja egy adott ponton, az ő esetében talán túl messzire is mentek. „Még mindig keresem a felnőttet magamban” – mondja.

Nagyon valószínű, hogy soha nem fogja megtalálni.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!