Szerda este tartották meg Enyedi Ildikó új filmje, A feleségem története világpremierjét a világ legfontosabb filmfesztiváljának versenyprogramjában, Cannes-ban. Mára pedig meg is jelentek az első kritikák a filmről, amelyek hangvétele sajnos nem túl hízelgő.

A leggyakrabban visszatérő, minden egyes kritikában megjelenő probléma ugyanakkor pont a magyar közönséget aligha fogja zavarni: az amerikai kritikusok az angol nyelv használatát kifogásolják a filmben, mondván, bár érthető, hogy az Európa különböző országaiban játszódó, más és más nemzetiségű szereplőkről szóló filmben a nem angol anyanyelvű színészek is angolul kommunikálnak egymással, de a dialógusok nem elég hitelesek, sokszor túl irodalmiasak, könyvből olvasottnak tűnnek, nem hangzanak úgy, mint ahogy az emberek az 1920-as években beszélgethettek, és a mívességük inkább jellemző az irodalmi adaptációkra.

A Variety kritikusa kiemeli Láng Imola „nagyszerű” díszleteit, azt, hogy Enyedi mennyire jól tud szavak nélkül is fogalmazni, milyen lenyűgöző Rév Marcell kameramunkája és a film koreográfiája, és azt állítja, „vizuálisan annyira kidolgozott, hogy az bőven elég egy tökéletesen nézhető, de aligha úttörő filmhez”. A kritikus szerint Enyedinek sokkal jobban megy a saját sztorijainak filmre vitele, mint Füst Milán regényének adaptációja, mert szerinte beleesik minden hibába, amibe egy, az eredeti művet „túl nagy tisztelettel” közelítő feldolgozás beleeshet, a túlzott hosszúságtól kezdve a szerinte is túl irodalmias szövegekig.

Ahogy a Variety kritikusa, úgy a Screen Daily szerzője is komoly problémának találja a filmben, hogy a címben is szereplő, Lea Seydoux által játszott feleség története izgalmasabb, mint a férjé, a Gijs Naber által játszott Störr kapitányé, ugyanakkor a csaknem háromórás – és a kritika által jellemzően túl hosszúnak tartott – film nagyrészt vele foglalkozik. A Screen Daily kritikusa egyébként odáig megy, hogy „élettelennek” és „emészthetetlennek” nevezi a filmet; szerinte főleg azok fogják szeretni, akiknek fontos Füst Milán regénye.

null

A Hollywood Reporter kritikusa azt emeli ki, hogy a film túl komoly, nincs benne elég humor, irónia vagy frissesség, és „komolyabban veszi magát, mint ahogy az egy ilyen mesétől jó lenne”. Szerinte Enyedi eddig egyedi hangja most nem érződik ki a filmből, amelyet egyébként dohosnak tart – igaz, már a sztori Füst Milán által írt alapötletét is „habkönnyűnek” nevezi. Azt ugyanakkor a Hollywood Reporter is elismeri, hogy a film „technikai értelemben pazar”, és nagyszerű az operatőr, a díszlet- és a jelmeztervező munkája, ahogy a smink és a haj is.

A Wrap kritikusa azt írja, eleinte olyan nyugalmat és kellemes érzéseket kelt a film vizualitása, esztétikája és a romantikus sztori, mintha kitöltenénk magunknak egy pohár meleg tejet, „de a tej is kifut, ha túl sokáig melegítik, pláne ha három órán keresztül, szóval a film által keltett meleg érzések finoman fogalmazva is elkopnak a végére”. A kritikus szerint a film vontatott, bár ezt elsősorban ő is Füst Milán féltékenykedésre épülő, szeret-nem szeret sztorija miatt írja: szerinte le kéne ültetni a szereplőket valamikor a film közepe táján, és elmondani nekik, hogy ez sok hűhó a semmiért, és „illedelmesen megkérni őket, hogy csalják meg egymást végre, vagy szálljanak le a biliről”.

A Deadline kritikusa lényegében ugyanazt írja, amit a többiek is (a vizualitás elismerése, az angol nyelv használata és a többi), és abban is egyetért a legtöbb kritikussal, hogy a főszerepet játszó Gijs Naber túl egysíkúan, „kifejezéstelenül” játszik, és a főszereplő kettősből Seydoux a meggyőzőbb, bár ő sem tud elég „szikrát és sziporkát” vinni a szavaiba. „Olyan film ez, amelyben onnan tudod, mit éreznek egymás iránt a szereplők, hogy folyamatosan kimondják azt” – írja.

Ahogy arról beszámoltunk, a film vetítését ugyanakkor hosszú tapssal díjazta a közönség.

Perceken át, állva tapsoltak, miután levetítették Enyedi Ildikó új filmjét Cannes-ban

A magyar alkotás 23 művel verseng az Arany Pálmáért.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: