Kitűnők és bukdácsolók: hogy boldogultak a magyar politikusok az iskolában?
A 20. századig nagyjából a jó tanuló jogászokból kerültek ki az ország vezetői, a világháborúk közötti utódaik főleg katonai iskolákba jártak, a kommunistáknál az iskolai végzettség már nem számított. A magyar politikusok az iskolapadban című kötet 340 év 86 magyar politikusának iskolai karrierjét mutatja be Thökölytől Pozsgay Imréig.
Petőfi Sándor: elégtelen, iskolaelhagyó. Gárdonyi Géza: elégséges. Krúdy Gyula: elégséges. Kosztolányi Dezső: eltanácsolva a gimnáziumból. József Attila: elégtelen. Rejtő Jenő: elégséges, kimaradt. Kabos Gyula: elégtelen. Jávor Pál: iskolaelhagyó. Csontváry Kosztka Tivadar: elégséges. Eötvös Lóránd: elégséges. Szent-Györgyi Albert: elégtelen. Így kezdődött korábbi cikkünk, amely a később elismert írókká, képzőművészekké, színészekké, tudósokká váló nebulókból álló képzeletbeli osztály tanulmányi eredményeiről szóló „Magyarázom a bizonyítványom” – Ismert emberek az iskolában című kötetet mutatta be. Abból nagyjából az derült ki, hogy sok kreatív elmének, később zseninek egyáltalán nem feküdt az iskolák által támasztott kötöttség, ott kifejezetten rossz teljesítményt mutattak.
A kötet levéltáros szerzője, Csiffáry Gabriella újabb négy év kutatómunka, 57 közgyűjtemény anyagának feldolgozása után megírta a folytatást: ezúttal az ország politikai elitjének a tanulmányait dolgozta fel a 17. századtól majdnem napjainkig. Azért csak majdnem, mert a kötetben élő politikusokról nem ír a szerző, az Thököly Imrével, Rákóczi Ferenccel kezdődik, és Göncz Árpáddal, Horn Gyulával, Antall Józseffel és Pozsgay Imrével végződik.
„Kizárólag holt lelkekkel foglalkoztam, így is hosszasan kellett egyeztetnem a hozzátartozókkal, nem akartam és nem is tudtam élő politikusokkal is végeláthatatlan köröket futni. A kötet készítése így is amiatt húzódott, hogy az utolsó pillanatban esett be egyes alanyaimról olyan új információ, amit még bele kellett írnom a könyvbe.”
A kötetet olvasva tényleg úgy érzi magát az ember, mintha egy osztálynaplót lapozgatna, ahol a nebulók az országot a 17. századtól vezető politikusok. Tele van fellelt iskolai bizonyítvánnyal, és mindenkiről van valamilyen visszaemlékezés, levél, önéletrajz-részlet is, amelyekből nagyon sok minden kiderül az adott személyről, és a korabeli iskolarendszerekről is.
Úgy tűnik például, hogy a reformkortól, a kiegyezés korán át nagyjából az első világháborúig az országunkat csupa korábbi eminens diák vezette, akik döntően jogi végzettséget szereztek.
Széchenyi: jeles. Wesselényi: jeles. Kossuth: jeles. Batthyány: eminens. Teleki László: eminens. Széll Kálmán: eminens. És így tovább. Ha így leegyszerűsítve folytatnánk az „osztály” tanulóinak jellemzését ilyen – nem túl változatos – lenne a kép egy darabig. A nem a legjobbak közé tartozó Deák Ferenc vagy az időnként bukdácsoló Baross Gábor üdítő kivétel a sorban, mert szinte mindenki kifejezetten jó tanulónak számított.
Csiffáry Gabriella azonban hozzáteszi, az érdemjegyek sokszor elég csalóka értékelésnek számítottak a főnemesi családok sarjainál, hiszen az arisztokrata gyerekek a legtöbbször magántanárral tanultak, nem keveredtek, és nem is mérettettek meg a polgári családból származó kortársaikkal a tömegoktatásban. Ráadásul az előírt vizsgákon nem is illett rossz jegyet adni egy ilyen jó házból (esetleg az iskolákat is nagylelkűen támogató családból) való nebulónak.
Károlyi Mihály az emlékirataiban le is írja, hogy a jogi egyemen az egész tanári kar felállva köszöntötte, amikor vizsgázni ment. Mivel nem készült fel eléggé, megbukott. „Szokatlan és váratlan dolog volt, hogy egy magyar egyetemi tanár elbuktasson egy grófot, kivált egy hitbizományi örököst” – jegyzi meg Károlyi, aki előtte hosszasan és őszintén taglalja, hogy úgy készült az egyetem előtt a vizsgáira, hogy otthon megmondták, milyen kérdésekre számítson. „Nem csoda hát, hogy minden bizonyítványom tele volt kitűnő osztályzattal!”
Az úri családok általában tehát magántanárt fogadtak a gyerekekhez. Wesselényi Miklós egy levélben le is írta, miért. „Mind azt a’ hasznot, a’ mellyet a közoskolák nyújthatnak, úgymond, egy tehetős atya megszerezheti a’ maga házánál is a’ maga gyermekének, ’s a’ legfőbb gondnak annak kell lenni, hogy a gyermek tiszta moralitást kapjon, azt pedig sehol sem kaphat bizonyosabban, mint szüléjinek szemei előtt” – írta a reformkor egyik legjelentősebb politikusának báró apja a nagybátyjának.
Ez azonban nem minden úri gyereknek tetszett. Mint láttuk, Károlyi gróf elég hamar rájött, hogy az így megszerzett tudása elég gyatra volt az jogi egyetemhez (ahol mellesleg a havi zsebpénze saját bevallása szerint annyi volt, mint akkor a miniszterelnök fizetése, kétezer arany forint).
Széchenyi István döblingi irataiban kesereg azon, milyen boldogtalan volt, hogy mint gazdag és nevezetes család tagjának „egy szűk, sötétke, nedves szobácskában” volt kénytelen tanulni az orbis pictust, miközben a vele egyidős parasztgyerekek az udvaron szaladgáltak, játszottak, és hogy ő úszni és korcsolyázni is csak felnőttként tanulhatott meg. Úgy véli, ha nyilvános tanodába járt volna, az, amit tudott, „okvetlen a szamárpadba” emelte volna, és nem ragyogott volna „minden examen után, melyen ügyes kombináció és distribúció következtében mindig szerencsésen átestem” a kitűnő osztályzat.
Mindenesetre a reformkor, az abszolutizmus és a kiegyezés korában a jelentős politikusok jellemző iskolai karrierje a magántanári kezdet után jó gimnáziumokban folytatódott, és – esetleg némi külföldi kitekintés után – a jogi egyetemen fejeződött be. A 20. században ez a képlet megváltozott. A század első felének politikai elitje még magas iskolai végzettséggel rendelkezett, de a jogi diplomák mellett egyre több katonai végzettségű politikus jutott miniszteri és államtitkári pozícióhoz.
Maga a kormányzó, Horthy Miklós is a debreceni alapiskola után és a gyenge, elégséges eredménnyel végzett soproni gimnázium után a fiumei Császári és Királyi Haditengerészeti Akadémiára került fizetős növendékként, ahol a vizsgái alapján szintén kifejezetten rossz tanulónak számított, többször meg is bukott. Főleg a reáltárgyak nem mentek a későbbi kormányzónak, a záróvizsgán geometriából meg is bukott, az 1886. októberi utóvizsgán elégségesre tornázta fel a teljesítményét, s lett II. osztályú hadapród. Két év Radetzky-hajón teljesített szolgálat után jelentkezhetett tiszti vizsgára, de elméletben először ott is megbukott. Később már a katonai hierarchiában folyamatosan tornázta feljebb magát. „Mi tagadás, nem tartoztam a szorgalmas tanulók közé, inkább a gyakorlatias dolgokat kedveltem … Nevelésünk megfelelt annak a jeligének, amelyet aranybetűkkel véstek az akadémia márványtáblájára: A kötelesség az életnél is előbbre való. Ez vált nekem is irányelvemmé” – írta az iskolai éveiről Horthy az emlékirataiban.
Katonai végzettsége volt (a Ludovikára és a bécsi hadiiskolába járt) a közepes tanuló Sztójay Dömének, a soproni alapiskolában bukdácsoló, de hadapródiskolában már jó tanulónak számító Gömbös Gyulának, a Ludovikában végig kitűnő Dálnoki Miklós Bélának, és a nyilas nemzetvezető, Szálasi Ferencnek is. Utóbbi azt mondta, ő soha nem akart katona lenni, apja a rossz anyagi körülményeik miatt adta be tízévesen a kőszegi katonai alreál iskolába. Később egy sor másik katonai iskolába járt, a tanárai – Szálasi visszaemlékezése szerint – őt mindig is forradalmárnak tartották. „Szellemi lázadás élt bennem… Túl korán jöttem rá arra, mi az, ami tetszik, s mi az, ami nem tetszik a társadalomban.” A 40-es évek közepéig tehát a politikai elitbe számos katonai végzettségű ember került, miközben továbbra is voltak jogászok, bölcsészek is.
A kommunista országvezetőknél azonban már nem számított az iskolai végzettség, voltak, akik tanultak, és jól tanultak, és voltak, aki alig jártak iskolába, és ott is rossz teljesítményt nyújtottak, mielőtt az ország vezetői közé emelkedtek.
Kun Béla az elemi iskolákban elég gyenge tanuló volt, a zilahi iskolából el is bocsátották, ezért a kolozsvári református gimnáziumban járta az ötödik-nyolcadik osztályt. Itt irodalmi pályadíjat nyert, és tevékenyen vett részt az önképzőkörben. Két évet jogot tanult Kolozsváron, de miután a sztrájkoló építőmunkások mellett kiállt, és ezért elítélték, megszakadt a tanulmánya. Az egykori tanulótársa, Kós Károly úgy emlékszik rá, mint „okos, szorgalmas, de rettentően pökhendi zsidó fiú”, akit a társai hetente kegyetlenül elvertek.
Münnich Ferenc (1956. október 27-től kommunista belügyminiszter, később miniszterelnök-helyettes, államminiszter) végigbukdácsolta az iskoláit, de végül 1905-ben leérettségizett, és 1910-ben jogi doktor lett. Szakasits Árpád hat elemit végzett, ami után faszobrász és kőfaragó lett – néhány év múlva pedig államminiszter, miniszterelnök-helyettes és ipari miniszter, sőt köztársasági elnök. Rákosi Mátyás viszont jó tanulónak számított a közoktatásban, a szegedi gimnáziumban még Babits Mihály is jelest adott neki latinból. Végül két évet közepes tanulóként a Keleti Kereskedelmi Akadémiára járt.
Gerő Ernő, Révai József kitűnő tanuló volt, a rettegett ÁVH-vezető Péter Gábor viszont elégségesekkel végezte azt a néhány évet, amit iskolába járt, végül, ha nem az államvédelemnél köt ki, férfiszabó-segéd lehetett volna. Marosán György pedig nem államminiszter és MSZMP KB-titkár, hanem péksegéd.
Kádár János négy elemit végzett – nem túl jó eredménnyel – a 20-as években Budapesten több iskolában. „A polgáriban már nem voltam olyan nagyon jó diák. Csak az volt a szerencsém, hogy figyeltem, amit az iskolában magyarázgattak. Ezzel elintéztem az egész tanulást” – emlékezett vissza a gyerekkorára az MSZMP későbbi főtitkára, az 1956-os forradalom vérbe fojtója és az ezután kiépült rendszer névadója. Ő végül a Kertész utcai iparostanonc-iskolában lett írógépműszerész 1929-ben elégséges vizsgaeredménnyel. Dolgozott bolti szolgaként egy szőnyegkereskedésben, kifutófiúként egy esernyőboltban, sokkal később, 1956 júliusában azonban elvégezte a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát, honvédezredesi rangot is kapott. Ám ekkor már egészen más pályán mozgott.
Aczél Györgyről, a kor kultúrpápájáról kiderült, hogy a polgári iskolából kimaradt, majd felnőtt fejjel, 23 évesen a Pesti Izraelita Hitközség Gimnáziumába járt, azt pedig azért nem tudta elvégezni, mert berendelték munkaszolgálatra. Érdekesség, hogy fél évig járt a királyi színművészeti akadémia előkészítő osztályába is!
A rendszerváltás után a politikai elitbe bekerültek jogászok, bölcsészek, szociológusok, közgazdászok, az ország vezetői jellemzően magasan képzett emberek lettek. A Csiffáry-kötetben, mint írtuk, ezen időszak képviselői közül csak négy politikus – a végig kitűnő tanuló, jogi végzettségű Göncz Árpád, a Szovjetunióban pénzügyi szakon végzett Horn Gyula, az iskolai karrierjében elég vegyes eredményeket elérő, végül bölcsész végzettségű Antall József és a Pozsgay Imre szerepel.
Nagyon meglepő, hogy Horn Gyula az 1943-44-es tanévben a Budapesti Evangélikus Gimnáziumba is járt, ahol a rajz és ének elégségese mellett a többi tárgyból jeles tanuló volt, végül a dolgozók kollégiumnak esti tagozatán fejezte be az általános iskolát, majd az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskolában szakérettségizett, és Rosztovban tanult tovább, és ott is diplomázott.
Pozsgay szintén nagyon jó tanulónak számított az iskolákban (Balatonbozsokon, Enyingen, ahol a polgári iskoláit végezte, illetve Eszterházán is, ahová kertészeti középiskolába járt). Az ő karrierjét azonban inkább az segítette, hogy 17 évesen belépett a pártba, 18 évesen már falusi párttitkár volt. Diplomáját a Lenin Intézetben szerezte marxizmus-leninizmus szakon. Később volt kulturális miniszter, művelődési miniszter, államminiszter, a Hazafias Népfront-főtitkár, a kommunista párt egyik vezetője. A rendszerváltás után az egykori kommunistából, reformkommunistából jobboldali (MDF-képviselőjelölt, sőt az Orbán Viktor által vezetett Nemzeti Konzultációs Testület egyik tagja volt, a 2010-es országgyűlési választás után Orbán Viktor többek között őt is felkérte az új alaptörvény kidolgozására).
„Egy kor politikai kultúráját nagymértékben meghatározza a vezető politikusok iskolai végzettsége és műveltsége” – állítja Csiffáry Gabriella. A kötet célja a dokumentálás, hogy bemutassa a magyar történelem ismert politikusainak iskolai tanulmányait. De e mellett képet kaphatunk a korabeli forrásokon keresztül az egyes korszakok elitképzéséről, iskolarendszeréről, bepillanthatunk picit egyes történelmi események mögé, és magánemberként is ráláthatunk egyes politikusokra.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
A politika belerúg egy jól működő iskolába – ezt jól ismeri a Damjanich utcai épület
Nem a Freeszfe volt az első egyesület, amely megkapta oktatási célra a Damjanich utca 4. szám alatti épületet. Működött ott már egy olyan iskola, ahova Darvas Ivántól Szentágothai Jánosig számos ismert tudós és művész járt, amelyről Karinthy Frigyes is írt és amely Német Birodalmi Iskolaként, amíg csak tudott, ellenállt a Harmadik Birodalomnak.
Petőfi, Szent-Györgyi, Kabos - nem tudott mit kezdeni velük az iskola
Soha nem kedvezett a magyar iskola a zseniknek. Rengeteg, azóta klasszikussá vált írónk, költőnk, színészünk és tudósunk bukdácsolt, és utált iskolába járni. A helyzet ma is az, hogy a kiugróan tehetséges gyerekeket sokszor szellemi fogyatékosnak tartja a rendszer.
