Diana hercegné halála óta csaknem 24 év telt el, ám még mindig úgy beszél róla a nyilvánosság, mintha a mai napig alakítója, tényezője lenne környezetének. Ez a jelenidejűség talán még erőteljesebben érezhető volt az elmúlt hónapokban, amikor a fiai, Vilmos és Harry a kettejük közötti, az egész királyi családot megrengető feszültségben többször is megidézték az anyjuk alakját, azt az imprintet, amelyet az életükben, a személyiségükben – és főleg a magát kitaszítottnak beállító Harry esetében: a sorsukban – hagyott.

De idén más okból is címlapokra került a ma 60 éve született Diana, sikerült ugyanis – valamennyire – elvarrni életének az egyik különösen kusza szálát, és tisztázni az 1996-os médiatörténeti jelentőségű BBC-interjújának a körülményeit, ami tovább erősítette a sejtést: a hercegné életében kevés esély maradt arra, hogy jobbra forduljanak a dolgok.

A walesi hercegnőt már életében mítoszok vették körül, a halála után pedig – noha talán már kicsit árnyaltabban látjuk a személyiségét – ezek a történetek csak izmosodtak, újabb és újabb rétegekkel gazdagodtak. Ma, amikor a két, egymással háborúskodó fia felavatta a szobrát, még mindig a Diana brandet látjuk magunk előtt, és továbbra is keveset tudunk az emberről, aki ezt a brandet tartalommal megtöltötte. Nem véletlenül nevezték az önmarketing mesterének. A mesteri címet pedig nem képzéseknek és diplomáknak köszönhette (még a középiskolai vizsgáit is elbukta), hanem a rendkívüli érzelmi intelligenciájának és empatikus képességének. És persze nem ártott, hogy imádták a kamerák, ő pedig imádta ezt a figyelmet.

Egyik életrajzírója, Tina Brown szerint Dianának volt egy hatodik érzéke, amely mindig jelezte neki, hogy kamerák figyelik, még akkor is, ha nem látta azokat. Ezek a kamerák hatalommal ruházták fel, ő pedig függött ettől a varázslattól, még akkor is, ha az fájdalmat okozott neki.

Diana 1995-ben

AFP

Az egyoldalú történetek ereje

A médiafigyelem segített neki abban is, hogy kialakítsa a saját nyilvános imázsát – mégpedig úgy, hogy abba a királyi családnak ne nagyon legyen beleszólása. És ez a stratégia, az imázs szempontjából legalábbis, kifizetődött: a két legnagyobb dobásával, az Andrew Morton által írt életrajzzal és a már emlegetett BBC-interjúval érzelmileg a maga oldalára állította az embereket a Károllyal, illetve az egész intézménnyel folytatott harcában. És ehhez még a brit királyi család egyik legnagyobb tabuját is kukába dobta: azt, hogy a magánéleti szennyeseket nem teregetjük ki. (A fia, Harry ebben méltó követője lett a szabályokra fittyet hányó anyjának.)

A Diana körül felépülő mítoszok közül az egyik legfélrevezetőbb és legveszélyesebb az volt, miszerint a hercegné egyszerre volt hős és áldozat. Mert ehhez a mítoszhoz kellett egy elkövető, a „szenttel” szemben álló gonosz, aki őt áldozattá tette, és adta magát, hogy ez bűnbak a férje, Károly és az anyósa, Erzsébet királynő legyen.

Ennek a mítosznak a felépítésében persze maga is részt vett, és gondosan megrajzolta a narratíva körvonalait a nyilvános személyisége körül: egyrészt a tökéletes anyáét, másrészt a szegények és elesettek már-már szent segítőjéét és szószólójáét, harmadrészt pedig egy rossz házasság (és intézmény) csapdájában vergődő, boldogtalan hercegnéét és feleségét. És ez a keverék működött, az emberek imádták és rajongtak érte, kultuszt építettek köré.

Ő pedig egyszerre kínált nekik fényűzést és sebezhetőséget, erőt és törékenységet. Álomszerű világsztár volt, aki ugyanakkor nyíltan beszélt a problémáiról, és ami talán még ennél is fontosabb: empatikus volt mások problémáival, az emberek így egyfajta különleges kölcsönhatást érezhettek vele kapcsolatban.

Diana walesi hercegnő Teresa anya helyettesével, Lynne Frederick nővérrel beszélget a 81 éves Nobel-díjas kalkuttai otthonában 1992. február 15-én

RAVEENDRAN / AFP

Egy kimerevített kép

Diana mítoszát a halála csak tovább erősítette, hiszen fiatalon, 36 éves korában ment el, ami azt is jelenti, hogy – akárcsak James Dean, Marilyn Monroe, Kurt Cobain vagy Heath Ledger – ő már soha nem fog megöregedni. Ez az idealizált kép nem nagyon tűrte meg a tökéletlenséget.

Ugyanakkor, hogy az a szent, akit a világ látott benne, mennyire volt valóságos, annak megfejtésére királyi életrajzírók egész sora tett kísérletet. Egyikük, Sally Bedell Smith szerint Diana vonzerejét táplálta a szépsége, a csillogása, a sebezhetősége, és az, hogy könnyedén tudott kapcsolatot teremteni a legkülönbözőbb emberekkel. „De a sötétebb vonásai nagyrészt rejtve maradtak a nyilvánosság elől. Képtelen volt tovább látni a saját intenzív érzelmein, vagy felismerni, hogy a tetteinek akaratlan és káros következményei lehetnek” – mondta a szerző.

A Diana körüli mítoszok kiépülésének különböző állomásai voltak, és a nyilvánosság előtt megélt 16 éve alatt meglehetősen összetett kép alakult ki róla, így sokan találtak kapcsolódást hozzá. Alig 20 évesen ő volt a megtestesült ártatlanság, akire lecsapott a Buckingham-palota, neki csak szépnek és fiatalnak kellett lennie. Aztán ő lett a tökéletes anya, aki mindent megad a fiainak még a palota rideg falai között is. A mind inkább darabjaira hulló házasságával párhuzamosan pedig erős áldozat, aki a saját sebezhetőségét az elesettek szolgálatába állította, olyan emberek mellé állt, akik egészen addig a királyi udvar radarja alatt voltak, legyen szó AIDS-esekről vagy hajléktalanokról.

És még ma is, 24 évvel a halála után megy a vita arról, hogy mennyit tudott a csapdahelyzetről, amelybe belesétált Károly herceg feleségeként, mikor ismerte fel, és mennyiben volt áldozata és kihasználója ennek a helyzetnek.

Diana 1985-ben Berlinben

DPA / DPA PICTURE-ALLIANCE VIA AFP

Mindenkié volt

Az igazi Diana Spencert már életében elhomályosította a szerep, amelyet 20 évesen megkapott, és azóta is nehéz hús-vér emberként tekinteni rá, mert egyfajta kollektív termék lett, kulturális esszencia.

Legkésőbb az esküvőn – ahol ő maga alig látszott ki a menyasszonyi ruhájából – megszületett a legendája, és a nyolcvanas évek Angliájának égető szüksége volt arra a melegségre, amely belőle áradt. Természetes, hogy magukhoz öltelték.

Hilary Mantel író szerint ebben szerepe volt annak is, hogy Diana amellett, hogy szégyenlős volt (vagy annak tűnt), egy olyan „üres edény” volt, amelyben nemcsak a trónörökösök fértek el, hanem az emberek projekciói is. A házassága után olyan hatalomra tett szert, amelyet elképzelni sem tudott, a nyilvánosság éhsége iránta csillapíthatatlan volt, és miközben eleinte félt az őt imádó tömegektől, egy idő után használni kezdte őket és táplálkozott belőlük. A közte és a királyi rokonok közötti feszültség egyik forrása így érthetően a mindent és mindenkit elhomályosító népszerűsége volt.

Mantel szerint részben a királyi család többi tagjának a közömbösségéből, elhanyagolásából és a megcsalásból nőtt ki Diana érzékenysége az elesettek, kitaszítottak, betegek iránt, és ezt a szerepet olyan jól magára szabta, hogy hajszál választotta el attól, hogy már az érintését gyógyítónak kiáltsák ki, mintha csak szent lenne. „Ha királynő lett volna, talán még a halottakat is feltámasztja” – írja.

Diana, a hercegnő fogalma egyfajta kollektív teremtési folyamat révén jött létre, amelyben benne volt a királyi udvar, a média, a szaftos vagy csak emberi történetekre kiéhezett közönség, és maga a walesi hercegné is. De Dianát a nyilvánosság kollektív tulajdonnak is tekintette. A halála ezért is volt olyan sokkoló, és ezért is hiszterizálta a tömegeket. És az emberek a befejezetlenség ürességét is gyászolták, mert Diana története nem ért véget. És nagyon úgy tűnik, hogy ezt a történetet még ma sem tudjuk lezárni.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: