Hogy mire képes az emberi test, ha a birtokosa totálisan uralja, hihetetlen a koncentrációja, a végletekig fejlesztette a tudását és precíziós készségeit, arról a legtöbben a sportversenyeken próbálnak megbizonyosodni, különösen az olimpia idején, ahol elvileg tényleg a végletekig feszítik a húrt, nemcsak a saját maguk számára, de mi is pattanásig feszült idegekkel csodáljuk a teljesítményeket. Épp ezért egészen különös élmény épp az olimpia alatt nézni a Recirquel újcirkuszi – vagy a társulatvezető Vági Bence elnevezésével: cirque danse – társulat új előadását, a Paradisumot: az ember azzal szembesül, hogy

van, ami több egy olimpikon teljesítményél.

Ehhez persze kell némi egészséges elfogultság a művészetek felé: a Recirquel akrobatái ugyanis azzal spékelik meg az elhihetetlen fizikai mutatványokat, hogy még a művészet – a mozgásszínház, a tánc, a színészet – eszközeivel is megtoldják azokat, sajátos, elemelt atmoszférát teremtve, egyedi zenével és fénytervezéssel. Igaz, itt nem elsősorban az erőről van szó, noha az is lenyűgöző, hogyan fedik el a legkeményebb fizikai megterhelés minden nyomát, minden látható erőlködés nélkül tartva meg mondjuk a testet annyival, hogy egy rudat a bordái és a felkarja közé szorít az ember. Máskor úgy tűnik, mintha semmi sem lenne természetesebb annál, hogy egy felnőtt ember, miután a térdhajlatánál tartva a testét fejjel lefelé, ugrik egyet, és mindössze a sarkával (!) „kapja el” a karikát, és miközben csak a sarkával tartja magát, enélkül is szinte kivitelezhetetlennek tűnő gyakorlatokat végez.

Túry Gergely

Mert az előadás – illetve az egész műfaj – voltaképpen erre épül: úgy hajtani végre felfoghatatlanul virtuóz mutatványokat a testtel, hogy az ember közben ne a testre figyeljen, hanem épp úgy a színházra, ahogy mondjuk egy táncelőadás esetében is. A hangulatra, az esztétikumra, a rezdülésekre, (ebben az esetben) Szirtes Edina Mókus ehhez az előadáshoz írt, gyönyörű zenéjére, akár a történetre (ha azért nem is lineáris, narratív sztoriról van szó, mint egy Shakespeare-drámában). De ahogy a minden kitámasztás nélküli, „két dimenziós” létra tetején egyensúlyozva az előadó, a Moldovában született, Kijevben végzett Andrii Maslov hét labdával zsonglőrködik, majd a labdákat leszórja a földön felé nyúló többi ember elé, az a lélegzetelállító teljesítményen túl egyfajta paradicsomi almafás képet is az ember eszébe juttat.

Bele kell halni

„Hosszú évek tapasztalata, hogy a Recirquelben először az elképesztő fizikalitás hat a nézőkre” – mondja minderről Vági Bence társulatalapító, az előadások rendezője. „De ha valaki el tudja engedni, hogy úristen, milyen mutatványokat is csinálnak, akkor jönnek a mozdulatokba, jelenetekbe kódolt lelki rezdülések.” Azt persze Vági sem állítja, hogy ettől még ne lenne hatalmas kihívás minden mozdulat. „Ez olyan, mintha mindennap olimpia lenne; bizonyos jelenetek olyanok, mintha mindennap teljesítenél egy olimpiai számot.

De az életveszélyhez és a kőkemény fizikai munkához hozzájön a művészi kifejezés, és ebbe szintén bele kell halni:

nemcsak abba, hogyan tartsd meg a testedet a rúdon, de a karakter lelki útjába is. Ez egy kemény műfaj, de ezen kívül is rengeteg más síkja van. Épp ezért tart több évig, amíg létrejön egy előadás.”

Túry Gergely

Azt azért hozzáteszi: „Persze, amit három évig tart létrehozni, azt is el lehet rontani. Mindenesetre nálunk a hosszú próbafolyamat nem annyiról szól, hogy feldobunk egy jó ötletet: folyamatosan megkérdőjelezünk mindent, hosszú kutatás előz meg akár olyan dolgokat is, mint hogy milyen anyagból legyen a függöny, ha így és így kellene mozognia, milyen technológia megfelelő ehhez, és hogyan tudnánk még finomítani rajta, hiszen ez mégiscsak vizuális színház, ami főképp képekben kommunikál. Több tucat ember dolgozik ezen, és mindannyian ugyanazt akarják: hogy a lehető legjobb legyen az előadás.” A sok évnyi próba ugyanakkor kihívást is jelent, mert ennyi idő alatt persze össze is kell tartani a társulatot. „A mostani egy fiatalabb csapat, vannak olyan résztvevők, akik diákként az elmúlt két évben a Recirquel mesterstúdiójában tanultak, más fiatal artisták korábban csak egy-egy kisebb szerepre kapcsolódtak be, de mostanra csiszolódtak úgy meg, hogy a Paradisumban már főszerepet játszhatnak.” Vági hozzáteszi: „Ez tényleg nem egy könnyű műfaj, erre kevesen alkalmasak. Sokan szeretnének velünk dolgozni, de közülük kevesen képesek komfortosan átjárni a tánc és a cirkusz műfajai között.”

Túry Gergely

A Paradisum eredetileg filmnek készült, pontosabban Vági egy táncfilm tervéhez találta ki a fő ötleteket, amire aztán végül nem volt elég ideje. Amikor viszont elkezdett új előadáson dolgozni, arra gondolt, kipróbálná mindezt színpadon is, és úgy érezte, működik. „Most úgy látom, hű maradt a filmterv gondolatiságához, bár az igaz, hogy még csak most kezdem tudni kívülről látni: ilyenkor még nagyon benne vagyok, és az első előadás után sokáig tart még a finomhangolás. Ennek ebben a mostani versenyhelyzetben azért van némi rizikója is” – mondja, mivel merőben rendhagyó módon a Paradisum premierje az Edinburgh Fringe fesztiválon volt. Ami egyrészt azt jelenti, hogy a brit újságírók is a még nem feltétlenül tökéletesre járatott előadást látják – másrészt azt is, hogy a show úgy kapott meghívást a világ egyik legfontosabb művészeti fesztiváljára, hogy a meghívó félnek még nem is volt alkalma látni, mivel is érkezik a társulat.

Vallásos élmény

„Nagyon egyszerű a helyzet: ha Bence szeretné, hogy itt legyen az előadása, akkor Bencének itt lesz az előadása” – szögezi le a Fringe egyik fontos játszóhelye, az Assembly alapító-művészeti vezetője, William Burdett-Coutts. „Szerintem Bence egy zseni, hihetetlen, amit csinál, és még soha semmi rosszat nem láttam tőle, ahogy az is mind nagyszerű volt, amit eddig az Assemblybe hozott. Úgyhogy tényleg ennyi az egész.” A művészeti vezető lelkesedése persze érthető: tavaly az IMA című előadással volt jelen a Fringe-en a Recirquel (erről ebben a cikkünkben írtunk egy évvel ezelőtt), és ez az előadás kapta a legtöbb pozitív újságírói értékelést, sőt egy olyan dél-koreai díjat is megnyertek vele, amely révén nemrég az ázsiai országban is bemutatkozhatott a Recirquel. Ott jártunk után kiderült: ugyanezt a díjat idén, a Paradisum miatt is megkapta a társulat.

„Azt hiszem, az IMA volt az egyik legmegindítóbb dolog, amit életemben láttam, noha egyetlen előadó van a színpadon egy egyszerű környezetben. Mégis, az egész valahogy rólam szólt, és arról, hol is van a helyem az univerzumban. Az az egy előadó valahogy mindezt előhívta belőlem; már-már olyan volt, mint egy vallásos élmény. A legfontosabb kérdéseken gondolkodtatott el” – lelkesedik Burdett-Coutts, ami után tényleg nem meglepő, hogy idén azt mondta, igazából tök mindegy, mivel áll elő a társulat, annak ott a helye a Fringe-en. Így a Paradisum augusztusban 21 alkalommal látható a fesztiválon; ott jártunkkor a közönség az előadás végén felállva ünnepelt, a Guardian pedig ennek az előadásnak az egyik fotójával hirdette a fesztiválajánló cikkét.

A művészeti vezető arra a kérdésre, mit lát a magyar társulatban, így felel:

Nagyon fókuszált, gyönyörű egyszerűséget.

Annyi itt a fizikai színház, végtelen mennyiségű akrobatikus és zsonglőrszámot, cirkuszi mutatványt láthatsz itt. Bence viszont mindezt költőiséggel vegyíti, ráadásul minden egyes előadásának része a figyelemre méltó zene és fénytechnika, ez a kombináció pedig teljesen egyedi. Olyan érzés nézni, mint amikor az ember egy fényképezőgép lencséjén át szemléli a világot: Bence hihetetlen fotókat hoz létre az elménkben.”

Túry Gergely

Színházi olimpia

Vági Bence úgy fogalmaz a Fringe-ről: „Ez tulajdonképpen egyfajta színházi olimpia – csak nem abban az értelemben, ahogy Budapesten használják.” A társulatvezető ugyanakkor pontosan tudja, hogy egy-egy ilyen meghívás egyáltalán nem csak annyiról szól, hogy ki tehetséges és ki nem. „Olyasmi nagyon ritkán fordul elő, hogy az ember elégedetten hátradől a nappalijában, és egyszer csak bekopognak az ajtón, hogy jó napot, szeretnénk bemutatni az előadását New Yorkban, a Brooklyn Academy of Music operaházában. Nem: hogy oda eljutottunk, az öt évnyi levelezésembe került az ottani igazgatóval” – vallja be Vági. „Konzekvensen végignézte minden munkánkat, és mindig elmondta, nagyon szép, nagyon jó, de nem hívja meg. Végül amikor megszületett a Non Solus című előadásunk, azt mondta, na ez az, ami New Yorknak való. De ehhez kellett a folyamatos kapcsolatfenntartás, és aki ezt nem ismeri be, aki nem képes a művészetén kívül a nemzetközi piac keretein belül is gondolkodni, az eleve a vesztes oldalra helyezi magát.

Ez nem úgy működik, hogy az ember egyszer csak világsztár lesz.”

Épp ezért a rendező – nem egy kollégájával ellentétben – nyíltan bevallja, hogy egy-egy új előadás létrehozásakor a művészi koncepció mellett igenis figyel arra is, mi mennyire könnyen turnéztatható, mekkora színházakba fér be a díszlet: „A piac telített, nem mindegy, mekkora díszletet és hány fős stábot kell utaztatni, mert mindenkinek számít minden fillér.” Így szempont például az is, hogy létrejöjjenek olyan előadások is, amelyek révén kis művészszínházak nemzetközi közönsége előtt is megmutathatja magát a Recirquel, nem csak az ezerötszáz fős csarnokokban. Így juthatott el például 68 francia színházba a már a háború előtt elkészített, az orosz invázió után azonban új jelentést kapó My Land, amelyben csak ukrán előadók „beszélnek” az anyaföldhöz való viszonyukról. (Velük a háború kitörése után készítettünk interjút a My Land kapcsán, ez ide kattintva olvasható.)

Arra a kérdésre, mindezzel együtt milyen érzés mondjuk négy év után még mindig nemleges választ kapni egy New York-i operaigazgatótól, Vági Bence azt feleli: „Fiatal művészként érezheti sértve magát az ember, de amikor betalál az adott előadás, és egy héten belül kétszer cikkezik róla a New York Times, muszáj belátnia, hogy talán tényleg jó, hogy nem az előző vagy a négy évvel korábbi előadást választotta az a bizonyos impresszárió. Ráadásul arról a Joseph V. Melillóról beszélünk, aki világsztárokat nevelt ki, aki megcsinálta Pina Bausch amerikai karrierjét: jó odafigyelni azokra a nagyokra, akik a ma ismert színházi világban a kezükben tartják a szálakat. Ehhez fegyelem és kitartás kell, és tudni kell, hogy egy rossz kritika vagy nemleges visszajelzés nem azt jelenti, hogy nincs helyed a színházban, csak hogy épp valami mást várnak tőled.”

William Burdett-Coutts a csaknem egy hónapig tartó, kétmillió látogatót vonzó fesztivál középideje felé haladva azt mondja: szeretné, ha a Recirquel a továbbiakban is visszatérő vendég lenne az Edinburgh Fringe-en. „Szeretek együtt dolgozni a Recirquellel, még ha nem is mindig egyszerű, hiszen Bence mindig nagyon pontosan tudja, mit akar. De végül mindig megéri.”