Házi macskák vs. Newton első törvénye, avagy miért esnek mindig a talpukra a cicák?

A macskák imádják a magas helyeket, és azokat akrobatikus ügyességgel képesek megközelíteni. Magaslatok iránti vonzódásukat a kutatók evolúciós örökségükkel magyarázzák: vérbeli vadászként szeretik belátni az egész terepet, hogy minden apró prédát kiszúrhassanak, egyúttal elbújhassanak a rájuk veszélyt jelentő ragadozók elől. Ahhoz azonban, hogy magabiztosan mozoghassanak nagy magasságokban is, rendelkezniük kell egy különleges képességgel a zuhanás okozta sérülések elkerülése érdekében.

Az embereket már egészen régóta foglalkoztatja, hogyan képesek a macskák olyan ügyesen földre érkezni, és komolyabb baj nélkül megúszni számunkra nyaktörőnek tűnő eséseket is. 1894-ben egy francia tudós, Étienne-Jules Marey a fényképészet segítségével igyekezett megfejteni a macskák talpra esésének titkát: saját találmányával, a mozgás dokumentálására alkalmas kronofotográfiával rögzítette egy esésben lévő macska minden mozdulatát a levegőben. Ezeknek a pillanatképeknek a tanulmányozásával rekonstruálni tudta a mozdulatsort, jobban megértve ezáltal az állat testfelépítésének és egyes végtagjainak szerepét mozgáskoordinációjában.

A felvétel alapján első ránézésre úgy tűnik, mintha a cicákra nem vonatkozna Newton I. törvénye a tehetetlenségről, amely kimondja, hogy egy szabadesésben lévő test mindaddig megtartja egyenes vonalú egyenletes mozgását, amíg egy kölcsönhatás a mozgásállapotának megváltoztatására nem kényszeríti. A képen ugyanis azt látjuk, hogy a macska bármiféle kölcsönhatás nélkül, önerőből változtatja meg mozgását még a levegőben, és nem zuhan le magatehetetlenül a földre abban a pozícióban, amiben az esést megkezdte. Sőt, a földet érkezés előtti pillanatban úgy domborítja a testét, hogy abból egy „mini ejtőernyőt” formáljon, annak érdekében, hogy növelje a légellenállást, és minél jobban mérsékelje a sebességét, ezzel csökkentve becsapódás erejét.

A rejtély kulcsa a macskák különleges testfelépítésében keresendő. A gerinces állatok közül ők rendelkeznek az egyik leghajlékonyabb gerincoszloppal, melyhez ráadásul extra csigolyák is tartoznak, valamint nincsen kulcscsontjuk. Ez a sajátosságuk teszi képessé őket arra, hogy hihetetlenül szűk helyekre is be tudják préselni magukat, vagyis gyakorlatilag bárhová, ahová a fejük befér.

Lábaik rendkívül ruganyosak, farkuk pedig ellensúlyt tud képezni zuhanás közben. A hónaljuknál, valamint a hátsó lábaik és hasuk között feszülő bőrlebenyek szintén segítik őket az „ejtőernyőzésben”. Kis termetük, könnyű csontjaik és sűrű szőrzetük ugyancsak közrejátszanak a biztonságos landolásban. Belső fülükben lévő, roppant precíz „egyensúlyozó műszerük” révén képesek betájolni magukat esés közben a levegőben: a másodperc törtrésze alatt felmérik, merre van az ég és merre a talaj, így egyből utóbbi tudják fordítani testüket és végtagjaikat. Ezt az adottságukat korrekciós reflexnek vagy önigazgató reflexnek is nevezik, amellyel azonban még nem rendelkeznek közvetlenül születésük után, csak 6-9 hetes koruk környékére fejlődik ki bennük maradéktalanul.

Ennek a reflexnek a működését lehet szemügyre venni az alábbi lassított felvételen:

A cicák számára létfontosságú tulajdonság ez a fajta „talpraesettség”. Ha a hátukra esnének, eltörne a gerincük vagy belső vérzés alakulhatna ki. Ha nem nyújtanák ki a lábaikat időben, hogy azok érjenek először földet, akkor védtelenül érné puha hasi szerveiket a becsapódás.

Azonban még úgy is szenvedhetnek komoly sérüléseket, ha a talpukra esnek – de túl nagy magasságból. Noha volt már rá példa, hogy egy cica sértetlenül túlélte a zuhanást egy égő épület ötödik emeletéről, földet érés után pedig elsétált, mintha mi sem történt volna (pár éve történt Chicagóban), sőt ismerünk dokumentált esetet arról is, hogy egy New York-i, Sabrina nevű macska a 32. emeletről való kizuhanást úszta meg mindössze egy törött foggal, az az igazság, hogy ezek a vakmerő négylábúak nagy kockázatot vállalnak az efféle mutatványokkal.

https://hvg.hu/elet/20250201_macska-konyhapult-asztal-tiltas-viselkedes-neveles

Egy 2004-as tanulmány szerint a hét emeletnyi, nagyjából 21 méteres magasság a vízválasztó: az alatt még megúszhatja az állat akár komolyabb traumák nélkül is, afölött viszont egyre kevesebb az esélye annak, hogy életveszélyes sérülések nélkül landoljon. Az állatorvosok külön elnevezéssel illetik ezeket a jellegzetes sérüléseket mutató kis pácienseket: ez a toronyház-szindróma, melynek leggyakoribb tünetei a törött állkapocs- és lábszárcsontok, valamint a belső szervek, különösen a tüdő károsodása.

Éppen ezért, felelős állatartóként (különösen felsőbb emeleti erkélyes lakás esetén) mindenképpen érdemes lehet beruházni egy macskahálóba: párezer forintba kerül csupán, de használatával biztonságban tudható a kedvenc, aki egyúttal veszélymentesen élvezheti az utcai cicamozit. Jóllehet, veleszületett reflexe és ügyessége megóvná őt a nagyobb bajtól, jobb nem kísérteni a sorsot, és megtenni minden tőlünk telhetőt macskánk biztonsága érdekében.

Nyitóképünk forrása: AFP / DPA / Julian Stratenschulte