Baranyi László a II. világháborús emlékeiről mesélt a Blikknek.

Trianon után a mi generációnkat már arra nevelték, hogy ne nyugodjunk bele a békeszerződésbe. Minden reggel úgy köszöntöttük a tanárt, hogy „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”. Így akartak minket ráhangolni arra, hogy készüljünk az újabb háborúra

– kezdte a Família Kft. Szép nagypapája. Majd így folytatta:

Amikor Szálasi Ferenc átvette a hatalmat és megszállták Magyarországot, apám azt tanácsolta, vonuljak be katonának, mert legalább lesz a kezemben fegyver, és ha úgy alakul, meg tudom magam védeni. Közben a csongrádi osztálytársaim családjai közül is többen felköltöztek Budapestre, mert elterjedt, hogy ez egy nyílt város lesz, amit nem rombolnak le. A barátaimmal együtt elmentünk katonának, 1944 decemberében csatlakoztunk az Egyetemi Rohamzászlóaljhoz. Szinte mindenki jött akkoriban 16-60 év között, kiképzést azonban nemigen kaptunk.

A rózsadombi harcokról is vannak személyes emlékei a 97 éves színésznek:

A Rózsadombon kerültünk bevetésre. Ott az mondta a parancsnokunk, hogy szükség törvényt bont, mindenki belátásra szerint mentse az életét. Ott keményen lövöldöztünk a ruszkikra. Nem tudom, lőttem-e emberre, nem emlékszem rá, ez annyira más tudatállapot volt. Ahol mozgást láttam, oda lőttem. A legélesebb helyzetet a lövészkútban éltem meg, ahol másfél órán át pergőtüzet kaptunk. Egy magyar golyószóróm volt, ami nagyon jó fegyvernek számított. Nagyon féltünk, volt, aki mellettem szó szerint összecsinálta magát. Én csak folyamatosan imádkoztam, azóta vagyok Istenhívő. Édesanyámra gondoltam közben, hogy vajon találkozunk-e még.

A Blikk azt írja, Baranyi a háborúban véghez vitt hősies tettéért negyven évvel később vitézi rangot is kapott, az egyik katonatársát ugyanis a hátán hozta ki a frontról. Az erről készült feljegyzéseket később megtalálták, és megkeresték a megmentett egykori katonát, aki megerősítette a történteket.