Középtávon romolhat Magyarország államadósság-mutatója – jósolja az Európai Bizottság. Eddig sem csökkent olyan mértékben, ahogy az Orbán-kormány tervezte, mert inkább költekezett.
Paks bekavarhat. Tömören így summázható az Európai Bizottság szakértőinek minap közzétett elemzése, amely megpendíti, hogy „az adósságráta középtávon nem marad csökkenő pályán, hanem az évtized végén újból növekedni kezd”. Számításaik szerint változatlan gazdaságpolitikát feltételezve tíz év múlva a hazai össztermék 74,5 százalékára, vagyis a 2015-ös szintre kúszik vissza, amiben több tényező is közrejátszhat. Ilyen a költségvetési lazítás, ami a választások előtt, már idén elkezdődik. Ilyen a kamatlábak várható emelkedése, ami növeli a törlesztési terheket, valamint a gazdaság viszonylag gyenge növekedési képessége. Új elemként belép a paksi atomerőmű beruházási költsége, illetve az állami tulajdonú vállalatok várható vesztesége. Ha ezeket a költségvetési többletterheket nem ellensúlyozza a kormány, a gazdaság lecsúszik az államadósság stabilan csökkenő pályájáról.
De miért ne ellensúlyozná? A változatlan tényezőkön alapuló forgatókönyveknek és kockázati elemzéseknek épp az a velejük, hogy támpontot adjanak a szükséges kiigazításokhoz. Márpedig az Orbán-kormány eddig ügyelt arra, hogy az államadósságot lefelé menő pályán tartsa. Ha ez a folyamatokból nem jött össze, akkor trükközött, ha pedig kifejezetten jól állt – mint tavaly decemberben –, akkor két kézzel szórta a pénzt. Összességében nem arra hajtott, hogy a hat éve, 2011 tavaszán meghirdetett Széll Kálmán-terv ambiciózus adósságcsökkentő céljait megvalósítsa, hanem kicsiket lépett. A Széll Kálmán-terv alapján az adósságráta már tavaly 60 százalék alá ment volna, és jövőre elérné az alaptörvényben korlátként meghatározott 50 százalékot. Ezzel szemben az adósságráta még mindig magasabb, mint a 2008-as válság előtt volt.
Igazán csak addig volt szükség a Széll Kálmán-tervre, amíg a magánnyugdíjpénztári vagyon elvételét és a legfájdalmasabb megszorításokat megindokolta a kormány. Az előbbi a jelen tartozásait a jövőbe helyezte át, az utóbbiak megannyi kínnal járó, tartós megtakarításokat hoztak. Százezrek fizették az árát, például a korkedvezményes és rokkantnyugdíjasok, az egészségügyben a betegektől a gyógyítókig, a közoktatásban a tanulóktól a pedagógusokig szinte mindenki, az állásvesztők, a táppénzre kényszerülők, azok az alacsony keresetű munkavállalók, akik az adójóváírást elbukták. Bár némi engedményre rákényszerült a kormány – a tankötelezettséget nem a Széll Kálmán-tervben meghatározott 15 évre, hanem 16-ra vitte le, és a felsőoktatásban sem csökkentette az államilag finanszírozott létszámkeretet 53 450 főről 30 000-re –, ezek bagatell összegű kivételek. Összességében a szociális védelemre fordított közkiadások 2010 után a hazai össztermék 22 százalékáról 20 százalék alá estek – derül ki a bizottsági elemzésből, amelynek oktatási és egészségügyi fejezete hosszan sorolja a hiányosságokat.
A megszorításokkal megspórolt tételek helyébe rögvest újak kerültek. Hiába tervezgettek a Széll Kálmán-terv megalkotói olcsó államot, sem az állami újraelosztás, sem az adóterhelés mértéke nem változott érdemben, utóbbi meghaladja a válság előttit. „Az elmúlt években az állam túl sokat költött magára (...) teret adott a korrupciónak (...) Az állami vezetők visszaéltek a hatalommal, elfordultak az emberektől, és magánérdekeiket érvényesítették. Fölösleges luxuskiadásokkal terhelték a központi költségvetést” – rótta fel elődeinek a Széll Kálmán-terv ötletgazdája, a nemzetgazdasági miniszter Matolcsy György, hogy aztán a Magyar Nemzeti Bank elnöki székében a magánérdek érvényesítőinek és a luxusköltekezőknek az élmezőnyébe küzdje fel magát. Az állami költségvetés a kormányfő valamennyi hóbortját és luxusigényét is kiszolgálja.
Még azt a pénzt sem fordította az államadósság csökkentésére a kormány, amit megkaparintott. A magánnyugdíjpénztárak lenyúlásával 2945 milliárd forintot zsebelt be, ebből saját elszámolása szerint 1600 milliárd forint körüli összeg ment el az eredeti célra. Ha mindet erre szánják, 4,7 százalékponttal kisebb lenne az államadósság. A nyugdíjrendszer második pillérének megszüntetése után, 2011-től a költségvetés nem utalt át tagdíjat a magánnyugdíjpénztáraknak, ez évi 1,5-2 százalék pluszbevételt jelent. Ebből alsó hangon 9 százalékponttal lehetett volna csökkenteni az államadósságot. További 0,7 százalékkal járulhatott volna hozzá ehhez a Magyar Nemzeti Bank, ha a jegybanki árfolyamnyereségből nem gründol alapítványokat, egyebek mellett az elnök rögeszméinek finanszírozására, ingatlanok, műkincsek vásárlására. Így a forint gyengülésén az állam százmilliárdokat bukott, mert devizatartozásai forintértéke megugrott, az MNB viszont szépen keresett rajta, és a pénzt megtartotta. Tekintélyes summát fordított a kormány arra is, hogy visszavásároljon privatizált cégeket, és hogy az állami tulajdonú bankokban és vállalatokban tőkét emeljen. A hazai össztermék legalább 3 százalékát költötte részesedések vásárlására, ahelyett hogy adósságait törlesztette volna. Összességében képes lett volna az államadósságot 60 százalék alá vinni, de ezt 2012 után már nem tekintette eminens célnak.
A képet árnyalják az Európai Uniótól kapott támogatások. Ezek egyrészt tehermentesítették az államot, mert számos fejlesztési célhoz nem kellett hiteleket felvennie, másrészt még úgy is dinamizálták a gazdaságot, hogy a források elköltése korántsem tekinthető hatékonynak, és hogy a pénz egy részét lenyúlták. „2007 és 2015 között 40 milliárd euró támogatásban részesült a magyar gazdaság, az EU-források nélkül a magyar hazai össztermék csökkent volna, a beruházások úgyszintén, az államadósság a GDP 84 százalékára emelkedett volna” – összegezte az Európai Bizottság magyarországi képviseletének konferenciáján Vértes András, a GKI elnöke. Az uniós támogatások és a magyar befizetések szaldójaként 2010-től 2016-ig átlagosan és évente a GDP több mint 4 százalékára tehető ingyenes forráshoz jutott a magyar gazdaság. Ez a megismételhetetlen ingyenpénzbőség áll az adósság lassú csökkentésének hátterében.
FARKAS ZOLTÁN
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
