A média és az információ ellenőrzése minden diktatúra alappillére, márpedig a Freedom House szerint a világ összes országa közül Észak-Koreában a legkevésbé szabad a sajtó. Az országban engedélyezett kevés információs és hírforrásból soha nem hallani semmi olyat, ami akár csak egy kicsit is megkérdőjelezné az állam döntéseit.

De ez még nem jelenti, hogy az észak-koreaiak mit sem tudnak a világról. Sokan hallgatnak például külföldi rövidhullámú rádióadásokat. A kínai határ mentén élők titokban dél-koreai sorozatokat néznek a kínai tévében. Sokan vannak – valószínűleg a népesség nagy része –, akik már láttak DVD-n vagy pendrájvon Kínából becsempészett dél-koreai műsorokat.

Noha ezek a fejlemények aláássák az állam igyekezetét a nép gondolkodásának befolyásolására, Daniel Tudor szerint ez önmagában nem jelenti, hogy komoly politikai változások vannak kilátásban. Tudor észak-koreaiakkal folytatott beszélgetéseiből kiindulva úgy látja, hogy még mindig kevesen tudják elképzelni a rezsim bukását. A jövőbe vetett remények inkább efféle megjegyzésekben nyilvánulnak meg: „Remélem, a kormány végrehajtja az X reformot.”

Ez a Kim Ir Szen iránt még megmaradt tisztelet, félelem, valamint több évtizednyi propaganda és a monarchia csábító hatalmának együttes eredménye – merthogy Észak-Korea jelenleg egyértelműen monarchia. Az is igaz azonban, hogy a külföldi média egyre nagyobb mértékű fogyasztása – és a növekvő piacosodás – még a hatalmon lévők körében is a felfogásmód lazulásához vezet.

Miről mesél egy egykor párthű katona?

Az egykori katona, 2010-es szökése óta azonban Szöulban tanuló Jun Mina szerint volt hazájában kétféle ember él. Azok, akik biztosak, hogy Észak-Korea a világ közepe, a vezetője pedig emberfeletti, és azok, akik nagyon is az ellenkezőjét hiszik. De hogy mi a helyes arány, azt nem tudja megmondani - Észak-Koreában ugyanis nehéz kideríteni, ki mit gondol valójában. Szubjektív benyomása alapján azonban úgy véli, hogy az észak-koreaiak 70-80%-a az utóbbi kategóriába esik.

1994 előtt, amikor Észak-Koreát még Kim Ir Szen uralta, az emberek a kormánytól kaptak élelmiszeradagokat, és tényleg hittek benne, hogy a vezetőjük iránti lojalitásért cserébe a lehető legboldogabb élet jut nekik osztályrészül. A kormányzati propaganda meglehetősen jól működött.

Azóta azonban megváltozott a helyzet. Manapság az emberek nemhogy élelmiszeradagokat nem kapnak, hanem az áram- és a vízellátás is akadozik, úgyhogy maguknak kell megkeresniük a kenyérrevalót a piacon, ahelyett hogy az államra támaszkodnának. Ráadásul most már rengeteg információ áramlik be az országhatárokon túlról, úgyhogy az emberek nem hisznek el többé mindent.

Egyre többen jönnek rá a valóságra

Kérdezz meg egy észak-koreait!

HVG Könyvek

Egykor Jun Mina is színtiszta igazságnak tartotta a propagandát: az apja katonatiszt volt, aki radikális kommunistának nevelte a gyerekeit. Mivel mindaz, amit az iskolában tanult, megegyezett mindazzal, amit apja mondott, semmit sem kérdőjelezett meg. Elhitte többek között azt is, hogy Kim Ir Szen nélkül épp olyan nyomorult életük lenne, mint a japánoknak és a dél-koreaiaknak – akiket minden emberi méltóságuktól megfosztottak.

Gyerekként Jun Mina nagy embernek látta az apját, aki mások boldogságát mindig a sajátja elébe helyezte, és elsődlegesen azért a közösségért, társadalomért és nemzetért élt, amelyhez tartozott. Apja mindig arra ösztönözte, hogy alaposan gondolkodjon el a társadalom, a közösség és a nemzet igazi természetén, ezért gyakran gyötörte a kérdés, mi számít jelentőségteljes életnek. Végül arra jutott, hogy lojálisnak kell lennie a kormányhoz - ezért is állt be később a hadseregbe.

Jun Mina szerint aki az észak-koreai propagandáról és ideológiai oktatásról hall, alighanem kicsit aggódik az emberek miatt, de szerinte nem kellene. Ugyanis egyre több és több észak-koreai jön rá, hogy nem egy normális országban él. Erre saját példája is bizonyíték: valamikor például ő is végsőkig lojális volt a kormányhoz, aztán mégis elhagyta Észak-Koreát.

Manapság sok észak-koreai kritizálja a kormányát mások előtt. Jun Mina például azt is elmeséli, hogy egyszer, amikor kukoricát árult a piacon, szóba jött egy pletyka, miszerint Kim Dzsongil születésnapja alkalmából néhány napig élelemadagokat osztogatnak majd. Kollégája a piacon – egy idősebb hölgy – ezt hallva gúnyosan felhorkant, és azt mondta: – Na… én ezt nem veszem be. Komolyan gondolják, hogy majd hiszünk nekik ennyi átverés után? Hányszor vezetett már meg minket a kormány?

A fenti cikk Daniel Tudor Kérdezz meg egy észak-koreait! című könyvének szerkesztett részlete.

Ki vezethet autót Észak-Koreában? Mit tud az átlagember a fogolytáborokról? Nyaralhatnak az észak-koreaiak? Kritizálják-e a Kimeket a zárt ajtók mögött? Daniel Tudor disszidensekkel készített interjúk alapján mutatja be, hogyan élnek, dolgoznak, szeretnek és tanulnak a hétköznapi emberek Észak-Koreában. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.