A kamaszkor egy fontos fejlődési szakasz, és látszólag a szülők-gyerekek, azaz a generációk szinte folytonos harca. Ha egy szülő akadályozni próbálja a kamaszkor természetes menetét, az átmeneti érzelmi távolodást, a leválást, akkor nemcsak a kapcsolatban, de a kommunikációban is a feszültség, valamint a tiszteletlenség fog megjelenni. A kamasz érzelmileg eltávolodik a szülőktől, titkolózik, elszigetelődik, és sok-sok, mindkét fél számára fájdalmas reakció, feszültség, veszekedés alakulhat ki.

De mi lehet a helyes módszer? Sok serdülő arról panaszkodik, hogy családtagjai el vannak foglalva saját problémáikkal, így ő érzelmileg magára marad, nem jut rá semmi figyelem. Míg más gyerekek épp ennek ellenkezőjét, azt élik meg, hogy a túl szigorú szülői elvárások gyerekszerepben tartják őket.

Pixabay

„18 múltam, és a szüleim mégis úgy kezelnek, mint egy kisgyereket. Ha valamit nem az elképzeléseik szerint csinálok, akkor szobafogságra ítélnek. Ráadásul ahhoz sem tartják magukat, amit megbeszélünk. Azt ígérik, hogy ha mindennap bevásárolok, kiviszem a szemetet, lenyírom a füvet, akkor a hétvégén elmehetek bulizni. Mire megjön a hétvége, addigra megváltoztatják a megállapodásunkat. Ha megkérdezem, miért nem mehetek buliba, akkor apa előhoz valami tök más érvet, mondjuk, hogy nem voltam valamelyik nap suliban. Erre ugyan már kaptam egy másik büntit, mert az osztályfőnököm is jól leszúrt, pluszfeladatokat adott, de én akkor is kapok még egyet otthon. Azt érzem, hogy itthon olyan, mintha börtönben lennék, egyedül engedély nélkül szinte a kertünkbe se mehetek. Azon gondolkodom, hogy egyszerűen nemet mondok nekik, elmegyek buliba, ha kell, kilógok az ablakon. Csak azt hiszem, nem merem, mert nem akarom őket megbántani. Azt is tudom az eszemmel, hogy a szüleim jót akarnak nekem, hogy megbízható legyek, meg rendes ember, de lehet, hogy pont az ellenkezőjét érik el. Mert nem merek bennük megbízni, nem tudok tőlük tanácsot kérni, nagyon-nagyon dühös vagyok rájuk. Az utóbbi időben már alig beszélünk, mert szinte mindig veszekedés van belőle. Napközben nem vagyok otthon, de este se megyek le velük vacsorázni. Elvonulok a szobámba, nem hiányzik sem az aggódás, sem a kioktatás, az önkényes büntetéseik meg pláne nem.”

Ilyenkor a joggal sértődött kamasz szüleire mutogatva nem teljesen reálisan látja a történteket, így a szülőket automatikusan következetlennek, igazságtalannak tartja. A kamaszkor, azaz a gyerekszerepből a felnőttszerepbe való átlépés ma nagyon elhúzódik, és ez nagyon nehéz serdülőnek és szülőnek egyaránt, sőt a kettejük kapcsolatának is. Ilyenkor nehéz beállítani a bizalom és az őszinteség megfelelő szintjét, nehéz megérteni egymás motivációit. És nehéz azt is meglátni, hogy a szülők nem gonoszságból, inkább félelmeiktől hajtva aggódnak felnőtt gyerekükért, és gyakran eszköztelennek érzik magukat.

Persze a kamasz, miközben arra vágyik, hogy szülei felnőttként kezeljék, gyakran gyerekként viselkedik. Emögött mindig mélyebb érzelmek húzódnak, amiről az érintettek végképp nem tudnak beszélni – különösen, ha elharapóznak az indulatok. Ilyenkor a kölcsönös megértés segíthet a legjobban, azaz annak a megérzése, hogy kinek mire lenne szüksége.

Sok szülő szembesül azzal, hogy gyereke belép a kamaszkorba, és onnantól kevesebbet beszél, sőt néha szinte megnémul. A szülőkkel való beszélgetést gyakran azért kerüli a kamasz, mert fél attól, hogy kioktatják, letorkolják. Amikor kudarc éri, és ez amúgy erősen bántja őt, egy „Már megint mi a bajod?” típusú rosszalló vélemény vagy kérdés egy csapásra bele is fojtja a szót.

A kamaszok beszédkedvének fenntartásához a szülő részéről hatalmas tapintat kell. Ha elbagatellizáljuk, üres szólamokkal bombázzuk, vagy elcsépelt frázisokkal („Ez is elmúlik egyszer!”) vigasztaljuk őket, szintén bezárkóznak. Attól sem fognak megnyílni, ha kéretlen tanácsokat osztogatunk nekik: „Engedd ki a gőzt, menj el futni!” vagy „A te helyedben én ezen nem bánkódnék!” Ezek tipikusan olyan mondatok, amelyek megakasztják vagy meggátolják a további beszélgetést, mivel szülői fensőbbséget sugallnak. Az „Én aztán nem engedném meg neki ezt!” kezdetű mondatok hallatán a kamasz azt érzi, hogy az ő gondjai, érzései iránt érzéketlen a környezete.

Sok kamasz érzi azt is, hogy már előre tudja, mit fognak mondani a szülei, és emiatt nem mesél semmit. Ám ha a serdülő nehéz helyzeteivel szemben szülőként érzékenységet mutatunk, akkor könnyebben megnyílik: „Úgy látom bánt valami. Akarsz róla beszélni?” típusú kezdettel azt a lehetőséget is megadjuk a kamasznak, hogy ha akarja, elmondja vagy éppen megtartja magának az érzéseit, a gondolatait.

Azt is tapasztalhatja sok szülő, hogy a kamasz beszélhetnékje alkalmatlan időben éled fel, például éjszaka, amikor a szülő már végre pihenne. Bármilyen nehéz, mégis jól tesszük, ha kapunk ezeken az alkalmakon, és az éjszakai meghittségben egy pár órás minőségi időt töltünk kamasz gyerekünkkel, amiből érezheti, hogy ő maga fontos, és az érzései is jogosak. Így nem az elutasítás fájdalmas érzésével, hanem a szülői szeretet élményével térhet nyugovóra.

„A tévhitekkel ellentétben a mai kamaszoknak erős igénye van arra, hogy figyeljenek rájuk, hogy valakinek kiönthessék a lelküket.”

A serdülők legalább annyi törődést igényelnek, mint a kisgyerekek. Sőt a szülőknek talán nehezebb dolguk is van, hiszen valljuk be, egyes kamaszokat a maguk sündisznó viselkedésével sokszor valóban „nem könnyű szeretni”. Hát még megérteni! Amikor a gyerekünk serdülőkorba ér, azt vesszük észre, hogy már nem érvényes „az én gyerekem, tehát jól ismerem” szabálya. Néha joggal érezzük úgy, hogy serdülő gyerekünk viselkedése nem logikus, érthetetlen számunkra, mondatait, jelzéseit pedig szinte dekódolni kell – már ha egyáltalán kommunikál…

Kétségbeesés és a nehézségek, problémák listázása helyett hasznosabb, ha arra gondolunk: ebben az életszakaszban gyerekünk sok mindent tanul és újratanul: önmagát, érzelmeit, kapcsolatait, és eközben nincs könnyű dolga. Jó, ha lassanként feladjuk egyik-másik, a kisgyerekkel még működő nevelési eszközünket: a magyarázást, a faggatást, a fegyelmezést, az utasítást és a parancsokat.

A legjobb, ha elkezdjük kamasz gyerekünket partnernek tekinteni, testi jelzéseit figyelembe véve megérteni az érzéseit, kivárni és meghallgatni a mondandóját – még ha az a legalkalmatlanabb időben érkezik is. Erőfeszítést kíván tőlünk az is, hogy újfajta, kamasz gyerekünk életkorához és érdeklődéséhez illeszkedő közös tevékenységeket találjunk ki – együtt vele.

Nehéz, de érdemes türelemmel meghallgatni a kamasz kritikus megjegyzéseit, még ha azok bosszantóak, sőt esetleg rólunk, nekünk szólnak. Bár ezt egy érzelmileg nehéz, intenzív pillanatban nem könnyű észben tartani, gondoljunk arra, számunkra is remek önismereti lehetőség, ha ellentámadás helyett legalább meghalljuk, esetleg átgondoljuk a bírálatot. Ahogyan pici gyerekünket türelemmel beszélni tanítjuk, úgy tanítsuk kamasz gyerekünket is kommunikálni: dolgokat elmondani, megbeszélni, másokat meghallgatni, vitázni is. A tanítás közben mi is újat tanulhatunk: hogy mi hogyan beszélgessünk, „értsünk szót” – nemcsak kamasz gyerekünkkel, hanem párunkkal, családtagjainkkal is.

A fenti cikk L. Stipkovits Erika Szeretetre éhezve – 11 tévhit kamaszokról nem csak szülőknek című könyvének szerkesztett részlete.  

December 10-én, 18 órától az ingyenes online HVG Extra Pszichológia Szalon vendége L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta lesz, akivel Szörnyi Krisztina, a HVG Extra Pszichológia magazin főszerkesztője beszélget arról, hogyan érjük el, hogy a serdülőkor - viharos, "túlélendő" időszak helyett - lehetőség legyen. Lehetőség önmagunk jobb megismerésére és arra, hogy átélhessük azt a mély, szeretetteli kapcsolatot, amelyre mindannyian vágyunk.

A programra itt tud regisztrálni.