Szabó Ádám: War Games, 2016, installáció

Paksi Képtár

A paintball-hasonlat talán a kiállítás erős felütésének köszönhető, hiszen az első mű, amivel szembesülünk, egy sortűz drámai módon kimerevített panorámája. A viszonylag közelről a gipszkartonfal felé irányuló, füstölgő puskasor művészettörténeti referenciákban is gazdag alkotás (ami a későbbiekben feltáruló nagy lövöldözős jelenetre már nem jellemző). A szóban forgó mű, amely nem helyspecifikus módon a kiállításra jött létre, kompozíciójában – az alkotó intenciója szerint is – Goya 1808. május 3. című híres képét idézi, amelyen spanyol felkelőket végeznek ki Napóleon katonái. Persze lehet, hogy pontosabb lenne egy majd fél évszázaddal későbbi, de ugyanúgy a Goya-kép kompozíciójából inspirálódó festményre hivatkoznom, Manet Miksa császár kivégzése című művére. Már csak azért is, mert Manet-nak több konkrét köze lehet Szabó Ádám életrajzához, ugyanis a művész Szabó Dezsővel közös, a Stúdió Galériában 2010-ben megvalósult kiállítása is a Mané & Moné címet kapta. A Manet–Goya áthallás annyiban érvényes a War Games kontextusában, hogy Szabó Ádám fából faragott puskáinak történeti, mechanikai előképei egyértelműen az emlegetett XIX. századi festményekről származnak. Ám ezeken kívül már semmi más nem került át a történeti festészetből a XXI. századba. Szabó jelenetében nincsenek alakok, az önállósított motívumként kiemelt füstölgő fegyvereké a főszerep. Persze kommentálhatnánk ezt a korszellem jegyében úgy is, hogy a XXI. század paradigmaváltó háborúiban gyakorlatilag szellemek – jogi vagy politikai értelemben nem létező, vagy nem azonosítható alakulatok – vívják véres fegyveres harcaikat Ukrajnában vagy Szíriában. Szabó Ádám művészete és kiállítása szempontjából azonban nem a hiányzó alakok az igazán fontosak, hanem a fegyverek füstje. Ezt alátámasztandó elég, ha végigtekintünk Szabó 2014 óta létrehozott munkáin. Így egyértelművé válhat számunkra, hogy az életműben központi elemmé avanzsált a füst, a köd, a felhő, a gőz szobrászati megfogalmazása. A motívum – füstölgő cigaretták, füstöt okádó gyárkémények és fegyverek formájában, valamint 2009–2010-es Vulkán című videójában – már korábban is foglalkoztatta a művészt.

A füst és a köd is illékony, légnemű halmazállapotú anyag, melynek fizikai jellemzői nagyon távol állnak a klasszikus szobrászat évezredes vagy földtani korokban mérhető tartósságú matériáitól. Ehhez képest az efemer jelleg közel sem hasonlóan eposzian örök állapotát megörökíteni kívánó Szabó Ádám egyszerű gyapjút vagy vattát használ műveiben a füstök érzékeltetésére. Ezt a módszert a hozzá közel álló modell- vagy makettépítés barkácseszköztárából is kölcsönözhette.

De a lényeg nem is a motívumok eredetében rejlik, hanem abban, hogy egy szobrász egy efemer, rövid életű, nehezen megragadható fizikai jelenséget igyekszik leképezni a térben. Ennél klasszikusabb, örökérvényűbb szobrászati alapproblémát nehéz lenne találni – még akkor is, ha a klasszikus szobrászat a fizikai értelemben szilárd testeket, azok mozgásait és az ezekből kialakuló térbeli kompozíciókat részesíti előnyben. Az új, mediálisan felfrissített és nem ortodox anyagokkal kísérletező Szabó Ádám azonban új szobrászati eszközöket talált a kimerevített pillanatnak és járulékos feszültségének kibontására a füstölgő tárgyak formájában.

Már Winckelmann is azt emelte ki a Laokoón-szoborcsoport elemzésekor, hogy a szobrászat feladata a drámai koncentráltságú pillanat megtalálása, amely képes arra, hogy narratív előzményeket is felvillantson, sőt mindezt egyetlen idősíkba sűrítse. A fegyver elsütése is hasonlóan drámainak ígérkező választás, hiszen a füstölgés jelzi: a golyó elhagyta a fegyvert, de talán még nem csapódott be célpontjába. Ám mintha a becsapódás nem is lenne igazán fontos vagy valós pillanat Szabó Ádám művei szempontjából, mivel a játékosan kunkorodó vattapamacsok eltérítik a figyelmet a fegyverek agresszív természetéről. Térjünk is vissza ebbe a játékot kulcsfogalomként kínáló művészeti realitásba, amely pimasz módon vattapamacsokkal ad választ a szobrászat egyik évezredes alapkérdésére.

Itt van ugyanis a War Games óriási méretű installációja, amely Ytong téglákból skiccel fel nagyvonalúan egy utcát vagy lőteret, esetleg egy mesterséges romot. A kiállítás fő műve olyan háromdimenziós valóságot definiál, amely azt az érzetet kelti, mintha egy építészeti szoftver által felvázolt vagy érzékeltetni akart, virtuálisan homogén térben mozognánk. A tér személytelenül precíz, galambszürke, nincs benne sem történet, sem félreértés, sem zaj, sem figyelemelterelés, csak fából precízen kifaragott, különböző évtizedekből származó kézifegyverek, puskák, gépfegyverek. És persze ezek füstölgő csövei. A térbeli konstelláció talán egy FPS (first person shooter) játék multiplayer módjának egyik kimerevített pillanatához áll a legközelebb, annak is egy olyan momentumához, ahol mindenki lő mindenkire. Érdekes, hogy ebben az esztétikai szempontból rendkívül fotogén virtuális utcaharcban talál otthonra a képzelőerőnk. Persze ez korántsem véletlen, hiszen generációk nőttek fel a Wolfenstein 3d-től egészen napjaink hájpolt Battlefield 1-ének virtuális tereiben lövöldözve.

Ennek az alapvetően virtuális kontextusnak köszönhető az is, hogy bár a kiállításon sok lövés dördül, mégsem menekülünk fuldokolva a térből. De nem élünk meg katarzist sem, sőt még drámát sem igazán. A Szabó Ádám által előidézett szituációban szenzuális értelemben vett expresszivitás sincs. Miért is lenne? Hiszen valójában egy analitikus-konceptuális mű szobrászati értelemben kitágított terében vagyunk, ahol nincsenek tettesek, nincsenek áldozatok, csak egy sterilnek felépített valóság, amelynek az a szerepe, hogy a füstnek álcázott vattapamacsok kacsintsanak ki ránk – a kiállítás legvalószerűtlenebbnek ható elemei. (Megtekinthető 2017. január 15-ig.)

Fenyvesi Áron

Megjelent a Műértő december-januári lapszámában